2015. április 30., csütörtök

OTDK '97: A Waldorf-iskolák általános jellemzése


 A Waldorf-iskolák 12 évfolyamos egységes iskolák. Mint már az előzőekben is utaltam rá ennek az iskolának nincs igazgatója, hanem a tanárok un. tanári kollégiumot alkotva szervezik és  vezetik a munkát. Minden héten egyszer összeülnek egyik délután konferenciát tartva, melynek fő témája a gyerek-megbeszélés, melyben minden probléma, gond előkerül. Név szerint megbeszélik, melyik gyerekkel mit tegyenek, hogyan segíthetnének neki. Az egész konferencia egyébként két részre oszlik: pedagógiai és technikai részre. Így a tanárok pontos képet kaphatnak arról, melyik osztályban hol tartanak, mit és hogyan tanulnak, ezért tud megvalósulni az az összhang, egymásra épültség, melyekre konkrét példákat is hozok dolgozatom további részeiben. A technikai részben beszélik meg egymással pl.: az oktatáshoz szükséges eszközök vásárlását, vagy szervezési kérdéseket, tehát minden olyan dolgot, ami az iskola zavartalan működéséhez szükséges. A tanári kollégiumnak kezdettől fogva teljes jogú tagja az iskolaorvos is, tehát ugyanúgy beleszólhat az iskola életébe, mint bármelyik tanár. Ezzel megvalósul az egész oktatási folyamat állandó orvosi felügyelete is.Ezzel összefüggésben említem meg, hogy szülő-tanár konferenciákat is tartanak, hogy a szülő is mindent tudjon az iskolában zajló eseményekről, hiszen ez alapfeltétele a harmonikus együttműködésnek. Csak így tud egymásra épülni a szülői és a tanári nevelés a gyermek érdekében. A Waldorf-iskolákban nincs osztályozás! Ezáltal óriási stressztől, nyomástól szabadul fel a gyerek. A megfelelési kényszer nem gátolja a teljesítményét. Természetesen értékelik a gyerek munkáját, fejlődését, de részletesen írásban félévkor és év végén. Ebből a gyerek pontosan magára ismerhet, tudni fogja azt miben és hol kell még javulnia. A gyermekben egyfajta természetes kíváncsiság él a világ dolgai iránt. Ezt, ha a tanár megfelelően fordul felé és nem irtja ki belőle, akkor ez a gyerekben meg is marad. Ezért nincs szükség az osztályzatok, felmérések, vizsgák és egyéb kilátásba helyezett retorziók „motiváló" hatására. Így a gyerek nem az osztályzatért, nem az érettségire, nem a papírért tanul, hanem azért, mert természetéből fakadóan kíváncsi és meg szeretné ismerni a világot. Hogyan tudnak így beilleszkedni a társadalomba az itt végzettek? Hát úgy, hogy egy még 13. évet töltenek el a itt a gyerekek, és ezalatt az egy év alatt felkészítik őket az állami érettségi vizsgára. Németországi több évtizedes tapasztalatok alapján a Waldorf-iskolások nagyobb számban jelentkeznek az érettségi vizsgára, és nagyobb arányban, jobb eredménnyel szerepelnek, mint az egyéb középiskolában végzettek. Pedig őket ugye folyton osztályozták, felmérték, vizsgáztatták az érettségire készítették fel, „megszokták" a stressz helyzeteket, míg a Waldorf-iskolások 12 évig „csak játszottak, szórakoztak", mégis jobban teljesítettek. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy míg az állami iskolákból kikerültek között sok a neurotikus, szorongó, asztmás, gyomorfekélyes fiatal, addig a Waldorf-iskolákból jövő gyerekek egészségesebbek, ráadásul kreativitásban, tanulási képességeikben is felülmúlják kortársaikat. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Waldorf-iskolák beleilleszkednek az adott kultúrkörbe, szűkebb és tágabb környezetükbe. Az európai iskolák a zsidó-keresztény, görög-latin és a germán hit és mondavilág értékeire, erkölcsös embereszményére építenek. Nem vallást oktatnak, hanem az ebben a kultúrában fellelhető értékeket közvetítik, állítják a gyerek elé példaként az erkölcsös, mindig segítőkész, emberi viselkedést.Ehhez kapcsolódnak a Waldorf-iskolák ünnepei, melyek szintén ebből a kultúrkörből táplálkoznak és szintén az emberi cselekedeteket, hősies tetteket állítja előtérbe. Ezáltal itt megvalósul az a cél is, amelyet a NAT „Kapcsolódás Európához és a nagyvilághoz" című fejezetében megfogalmaz. A Waldorf-iskolákban minden hónapban tartanak egy un. hónapünnepélyt, melynek keretében minden osztály 10-15 percben bemutatja, hogy hol tart éppen a tanulásban, mi újat tanultak. Hospitálásom idején láthattam egy ilyen napot. Előre kiírt sorrend alapján következtek az osztályok. Kint az iskola aulájában tornapadokat tettek ki a nézők és a többi osztály számára. Ezekre az előadásokra nem készülnek külön, hanem csakis azt mutatják meg egymásnak, amit egyébként is tudnak. Nem öltöznek ünneplőbe, hétköznapi ruhákban teljesen úgy viselkednek, mintha egy megszokott óra lenne. A tanár is velük együtt részt vesz a produkciókban, és egyáltalán nem „ciki", ha eltéveszt valamit.Ennek a szokásnak megint csak több jelentősége van. Egyrészt a gyerekek kezdettől fogva szerepelnek, kiállnak és mivel nincs meg előtte az a készülődés, a hibátlanságra törekvés, a stressz, hogy „jaj, nehogy elrontsam!", ezért itt is teljesen felszabadultan tudják azt produkálni, amit egyébként órán is csinálnának. A másik jelentősége az, hogy a kisebbek látják a nagyobbakat, példaként állnak előttük, törekedni fognak feléjük. A harmadik, hogy ez az alkalom is segíti az iskolának egységes közösséggé válását.Ilyen alkalmak még az év végi nagy ünnepségek, amelyek jellegükben hasonlítanak a hónapünnepélyekre, de már sokkal nagyobb szabásúak. Erre az alkalomra már készítenek jelmezeket, díszleteket az előadásokhoz stb. A Waldorf-iskolák következő jellemző sajátossága, hogy osztálylétszámaik viszonylag nagyok: 30-35 fő. Tapasztalataik szerint erre azért van szükség, mert a kisebb létszámú csoportokban a gyerekek túlságosan a tanítóhoz kötődnek, ami hátrányosan befolyásolja egymás közti kapcsolataik kialakulását. Ezek az iskolák a világon elsőként kísérleteztek enyhén értelmi fogyatékos gyerekek „normál" csoportba történő felvételével. Tapasztalataik azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik a felvételkor verbálisan és intellektuálisan elmaradtak ugyan társaiktól, de ezen kívül pl.: zenei érzékük, vagy rajzkészségük, vagy kézügyességük jó volt, azok a 9-11. életévük környékére behozták lemaradásaikat anélkül, hogy külön fejlesztették volna. Egész idő alatt csak abban erősítették, amiben jók voltak, egyéb területeken pedig az osztály húzta magával őket. Ezekben az iskolákban nincs bukás sem. Ez egyfajta megelőlegezett bizalom, melyet a tapasztalatok szerint a gyerekek meg is hálálnak, és később behozzák lemaradásaikat.Elöljáróban ennyit szerettem volna elmondani a Waldorf-iskolákról. Természetesen ez a kép a dolgozat egésze után sem lesz teljes. Itt csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy érdemes a Waldorf-pedagógiával foglalkozni, mert eredményei jelentősek.

Dolgozat a Waldorf-pedagógiáról 1997: Bevezetés

Hogy dolgozatom témájául választottam a Waldorf-pedagógiát, annak több oka is van.
Az első és legfontosabb, hogy ebben a pedagógiában találtam meg a saját pedagógiai nézeteimet egy sokkal teljesebb és kidolgozottabb formában. Az ennek alapjául szolgáló antropozófikus világszemléletet is bizonyos mértékig magaménak vallhatom, tehát amiről írok, az életem része is, nemcsak egy megvizsgálandó téma.
A második indokomat a magyarországi egészségügyi adatok támasztják alá. Mindenki számára ismert, hogy elsők vagyunk a világon az öngyilkossági haláleseteket tekintve, előkelő helyen vagyunk szív-és érrendszeri megbetegedésekben, alkoholfogyasztásban. Sokat hallani a romló erkölcsökről, a fiatalkori bűnözés terjedéséről, gyermekprostitúcióról, a kábítószer terjedéséről. A tanárok panaszkodnak, hogy a mai fiatalok szemtelenek, sokszor brutálisak, kegyetlenek, kezelhetetlenek, nem érdekli őket se a tanulás, se a munka, nem becsülik meg az emberi értékeket és még sorolhatnám. Ezeket sokan sok felé idézik, mégsem veszi őket elég komolyan senki.
Azt hiszem a fent említett „eredmények" mellett teljesen felesleges a mai ifjúság régiekhez viszonyított nagyobb tudására hivatkozni. Az ember embersége kezd teljesen elveszni, melynek következménye az egyre embertelenebb mesterséges környezet, mely természetesen együtt jár a természeti környezet pusztításával is.
Hol itt a fejlődés ha az egyre növekvő tudásunk eredménye a saját életfeltételeink pusztítása? Hiszen az egyre újabb technikai, orvostudományi, felfedezések is arra szolgálnak csak, hogy az általunk létrehozott „civilizációs betegségeinket" ellensúlyozzák.
Véleményem szerint ezt az egyre romló tendenciát csak egy alapjaiban más pedagógiai, világnézeti változás állíthatná meg. Nem elég az előző „javítgatása", mert az csak „tüneti kezelés" lenne.
Ezt a véleményemet támasztja alá az új NAT bevezetésének szükségessége is. A NAT „A tanulók személyiségét kibontakoztató pedagógiai folyamat"-ról beszél. A Testi és lelki egészségről szóló részben ezt olvashatjuk: „Az iskolára nagy feladat és felelősség hárul a felnövekvő nemzedékek egészséges életmódra nevelésében. Minden tevékenységével szolgálnia kell a tanulók egészséges testi, lelki és szociális fejlődését. (...) Az egészséges életmódra nevelés nemcsak a betegségek megelőzésének módjára  tanít, hanem az egészséges állapot örömteli megélésére és a harmonikus élet értékként való tiszteletére is nevel."1 Pedagógusnak lenni óriási felelősség, hiszen rajta keresztül valósulhat meg minden cél és ezek a célok és alapelvek, már egy egészen más hozzáállást kívánnak meg tőlünk, mint eddig. Nem lehet kikerülni a változtatást! Ez nem csak törvényi, hanem emberi kötelességünk is.
A testi és lelki egészségre nevelést azért is emeltem ki külön, mert véleményem szerint ha ez a cél nem valósul meg az oktatásban, akkor az összes többi sem fog, hiszen az önmagával, társaival, környezetével harmóniában élő ember képes csak a saját nemzeti kultúráját, az európai és az egész emberi kultúrát is magáévá tenni és azt gazdagítani.
A Waldorf-iskolák jó példával szolgálhatnak nekünk, hiszen ezekben az iskolákban már több mint hét évtizede folyik az a fajta emberi oktatás és nevelés, amely most az új NAT céljaiban és alapelveiben is megfogalmazódik.

Végezetül egy Zen történetet szeretnék idézni:
„Nan-int az idős Zen mestert meglátogatta egy tudós, hogy a Zenről kérdezze őt.
A mester üdvözölte, bevezette szobájába és teával kínálta. Fogta a csészét és töltött. A csésze tele lett, de ő csak töltött tovább. A tea már folyt le a padlóra.
A tudós egy darabig nézte, de aztán nem bírta tovább, és felkiáltott:
  • Nem látja, hogy tele van? Nem fér bele több!
  • Mint ez a csésze úgy tele van Ön is előítéletekkel. Hogyan mutassam meg, hogy mi a Zen, ha nem üríti ki a csészéjét?!"
Mindezek fényében szeretném bemutatni a Waldorf-pedagógia lényeges vonásait, sajátosságait, kiemelve nemcsak a testnevelés, hanem az egész oktatási folyamatot átható mozgás, tevékenység, ritmus szerepét is.
Gondolataim olvasmányaimra, Vekerdy Tamás előadásaira, és arra a sajnos csak két hét tapasztalataira épülhetnek, melyet a Pesthidegkuti Waldorf-iskolában tölthettem.