Mese a szorongásról...
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer
egy egyetemista lány"...
Élete egyik legnehezebb szigorlatára
készül...
Előtte papírok, kidolgozott tételek,
könyvek szanaszét...
Vasárnap este van, a kollégiumi szobáját
megvilágító asztali lámpa fénye halványan dereng...
Már napok óta éjjel-nappal tanul, alig
alszik, mégis azt érzi: "semmi nem maradt meg a fejemben"..."meg
fognak húzni.."
A gondolatai cikáznak, lejátssza magában a
másnap reggelt, amint elegáns ruhájában, karikás szemekkel, falfehéren, izzadó
tenyérrel, szédelegve betámolyog az épületbe...belép a szobába...a
"bírák" fagyos arccal fogadják...Tételt húz..."Úristen...ezt nem
is olvastam át...egy szót sem tudok mondani..."
Elsötétül minden...és már csak arra
eszmél, hogy magába roskadva ül az ajtó előtt és zokog..."ki fognak rúgni
az egyetemről...vége az életemnek...nem lesz belőlem semmi..."
Hirtelen visszazökken a jelenbe, zavartan keresni kezdi az előbb vizionált tételt, hogy gyorsan átnézze, de közben
szédül, alig kap levegőt...
Kinyitja az ablakot, nagyokat
szippant..."Igen, egy kis levegő kellett csak...mindjárt
folytatom...". Leroskad a székére, de aztán mély álomba merül.
Álmában egy erdőben jár...az erdő
félhomályos, nem túl barátságos...
Úgy érzi eltévedt...Kétségbeesve keresgél
valami ösvényt, utat, amit követve kijuthat a sűrűből...Forgolódik jobbra-balra...nem
lát mást, csak fákat, bokrokat mindenütt...
Már majdnem feladja, mikor egyszer csak az
egyik bokor mögül előbújik egy apró tündér...
Fénylő arany ruhája beragyogja a
környezetét. Apró szárnyacskáival verdesve felemelkedik, mélyen a lány szemébe
néz, és int neki...
A lány gondolkodás nélkül követi, és
fürgén kerülgetve a fákat, átugorva a kisebb bokrokat, köveket, meghajolva,
bújva a kinyúló alacsony ágak alatt fut a tündér után...
Kimelegedett, de úgy érezte, hogy nem
fárad, egyre ügyesebben veszi az akadályokat, sőt szinte már élvezi is az
"ugrándozást", bujkálást...
Mígnem egyszer csak egy kunyhó előtt
találta magát. A tündér megállt az ajtó előtt, majd hirtelen egy villanás...és
eltűnt.
A lány csak állt, nem értette hogy került
ide...zavartan nézelődött körbe…
Egyszerre öntötte el a fáradtság, az éhség
és a szomorúság...
Meleg fény szűrődött ki a kis kunyhó
egyetlen ablakán...Gondolta: "lesz, ami lesz, bekopogok"...
Az ajtó magától nyílt ki...
Belépett...
Szemben egy búbos kemence, padkáján egy
fekete macska aludt. Jobbra egy asztal, rajta gyertya ég, mellette két szék,
balra egy ágy, bárány-szőrrel betakarva.
Melegség áradt a kunyhó minden
szegletéből, így kezdeti nyugtalansága is oldódni kezdett…
Mégegyszer körbenézett és talán mintha
ismerős is lenne neki valahonnét ez az egész...
Éppen, hogy törni kezdte a fejét, mikor szinte
a semmiből ott termett egy öreganyó...
Alacsony volt, kicsit hajlott-hátú. Arca
ugyan ráncos, kinézett vagy 80 évesnek, de ahogy a lányra emelte tekintetét,
szemeiben melegség, és kortalanság tükröződött...
"Bizonyára elfáradtál lányom...gyere,
ülj le az asztalomhoz, vacsorázzunk együtt..."
Az anyó hangja éppen olyan meleg, kedves
volt, mint a tekintete...végtelen nyugalom töltötte el...
Leült az asztalhoz. Az anyóka kinyitotta a
kemence ajtaját, kiemelte az éppen piros-ropogósra sült cipót, aminek fenséges
illatától nagyot kordult a lány gyomra.
Friss, hűvös tej is került az asztalra a
kamrából.
Az anyóka vastag karéjt kanyarított a
cipóból a lány tányérjára, tejet is töltött bögréjébe.
"Egyél-igyál lányom..." –mondta.
Fenséges íze volt a cipónak és a tejnek
is. "Soha ilyen jót nem ettem!" -gondolta a lány. Az anyóka is evett,
kortalan szemei mosolyogtak...
Amikor aztán jóllaktak, az anyóka szó
nélkül kézen fogta a lányt, és az ágyhoz vezette. Leült mellé, megsimogatta a
haját.
A lányt elöntötték a kérdések: "Ki
vagy Te anyóka? Hogy kerültem ide? Hogy jutok haza? Mi lesz velem otthon, és a
vizsgáim? Úgy félek...ki fognak rúgni"...és csak mondta, mondta...
Az anyóka mosolyogva elővett valamit a
köténye zsebéből és csak annyit mondott:
"Neked adom ezt a kis
arany-szív-medálos nyakláncot. Még anyámtól kaptam. Ez majd segít Neked
eligazodni az élet nehéz helyzeteiben. Most csak aludj lányom...mire
felébredsz, otthon leszel és minden kérdésedre választ kapsz"...
Azzal végigsimította a lány arcát, akinek
szemei máris lecsukódtak és mély álomba merült…
Következő pillanatban úgy érezte már,
mintha felemelkedett volna a kunyhó fölé, aztán még magasabbra, ahonnét már
egész aprónak tűnt a kunyhó, az erdő...sokkal messzebbre ellátott.
Nem tudta, csak érezte, hogy merre induljon
hazafelé. Magától értetődött, hogy képes repülni...
Látta maga alatt a tájat: hegyeket,
dombokat, mezőket, legelőket: legelésző állatokkal, falvakat sürgő-forgó
emberekkel...folyókat tavakat, tengereket. De látta a modern, szürke épületeket,
autópályákat, gyárakat, füstölgő kéményeket is.
Közben sütött rá az éppen felkelni készülő
nap, már érezni kezdte első sugarainak a melegét az arcán...mélyeket szippantott
a friss levegőből...elégedettség töltötte el.
Ismerőssé kezd válni a táj lent...és
egyszer csak, mintha valami húzná lefelé, elkezdett ereszkedni. Hagyta, hogy az
érzései vezessék...
Megállt egy ajtó előtt..."ez AZ az
ajtó"...hasított belé az emlék: „az első szoba-konyhás kis albérlet, ahol
a szüleim laktak”. Egyből a szobában találta magát, ahol saját magát látta pár
hónapos csecsemőként a kiságyban...szülei mellette a közös ágyban...aludtak.
Hajnalodik...Egyszer csak a baba sírni
kezd...anyukája felriad, de aztán nagy nehezen feltápászkodik és kimegy a
konyhába...rutinos mozdulatotokkal veszi elő a bekészített tápszeres
cumisüveget, melegíteni kezdi...
A baba egyre csak sír...Apukája a fejére
húzza a párnát, a takarót...
Anyukája bejön, megvető pillantást vet
férjére, közben felveszi a babát, kiviszi a konyhába. Leroskad az egyik székre,
a babát karjára fekteti, szájába teszi a cumit...
A baba mohón cumizni kezd, közben anyukája
szemébe néz.
A lány, aki láthatatlanul figyeli őket,
most mintha azt is látná, ahogy babaként anyukája szemébe néz. Látja, hogy anyukája
megtört, fáradt...szomorú. Látja, hogy valahol egész máshol van gondolatban...
Arra gondol: "nem így
képzeltem...hónapok óta egész nap csak a gyerekkel vagyok, a férjem sosincs
itthon, csak dolgozik, hogy legyen pénz saját lakásra...én viszont nem bírom
egyedül...egyre többet veszekszünk...az is felmerült bennem, hogy
megcsal...hiszen férfi, mi meg már ki tudja mikor szeretkeztünk utoljára!?
Dehát mit csináljak, nincs kedvem hozzá...még nem nyertem vissza a szülés
előtti alakom...biztosan nem is kíván engem..."
A lány, egyszerre olyan esendőnek,
gyámolításra szorulónak..."egy kislánynak" látja őt...
Igen, egy felnőtt testbe bújt gyereknek,
aki úgy lett fiatalon anya, hogy még igazán nem lehetett nő sem...Ezzel a
lélekkel sok neki a teher. Hogy is lehetne egyszerre szerető társ, feleség, jó
háziasszony, kiegyensúlyozott anyuka, hiszen épp-hogy csak elkezdte az
egyetemet, mikor teherbe esett...
"Hú..." bukott ki a lányból
hirtelen: "Hát innét indulhatott...". Hirtelen átlátta, hogy anyukája
valahol mélyen a lelkében azt hordozta -sosem mondta, sőt belegondolni sem
mert- hogy őt, saját lányát tartja akadálynak, az oknak, aki miatt sosem tudta befejezni
az egyetemet, később sem tudott olyan állásba elhelyezkedni, amit
igazán szeretett volna...Így kiszolgáltatottnak is érezte magát a férjének -aki
persze később lelépett egy másik nővel, elváltak...
Pörögtek a lány fejében a jelenetek,
gondolatok...és egyszer csak minden összeállt a lelkében:
"Hát ezért éreztem mindig úgy, hogy
velem valami baj van...mert bár láttam én, hogy anyám igyekszik: tízórait
csomagol, mossa a ruháimat, megkérdezi, hogy mi volt az oviban/iskolában, de
sosem éreztem, hogy szeret...mintha mindig is máshol lett volna, szomorú
volt...és sokszor dühös is, amikor nem elég gyorsan készültem el reggel, mint
ahogy ő szerette volna. Vagy amikor először discóba mentem és fél órát
késtem...
Emlékszem, mikor 1-1 nehéz vizsga előtt
panaszkodtam neki, hogy mennyire izgulok, hogy nem fog sikerülni, ő sosem
bíztatott, hanem azt mondta: „nem baj lányom, ha nem sikerül, nem kell
mindenkinek diploma, attól még lehetsz boldog…”.
Akkor ezt pozitívan próbáltam értékelni, milyen
rendes anyám van, aki nem „terrorizál”, hiszen hallottam „kemény történeteket”
olyanokról, akiket otthon kényszerítenek az egyetemre…De éreztem, hogy valami
nem stimmel. Mostmár értem, hogy kimondani nem tudta/merte, de ő valójában azt
akarta, hogy ne végezzem el az egyetemet, mert akkor „többre vinném, mint ő”…
És persze apám is...mostmár látom, hogy a
maga módján ő is igyekezett. Sokat dolgozott, hogy jobb legyen nekünk, előre
lépjünk, de közben annyira hiányzott! Nekem ő kellett volna, hogy ott legyen,
játsszon velem, hogy én lehessek az ő kis hercegnője...
De ő csak ajándékba vett nekem
hercegnő-babát...utáltam. Ezért is szedtem le a fejét...
Haragudtam apámra, de ugyanakkor
szorongtam is, féltem tőle...amíg kicsi voltam, magamat hibáztattam ezért is.
Azt hittem, hogy nem szeret engem, amiért sokat sírtam...ezért nincs otthon,
mert nem akar velem lenni...Hallottam, ahogy kiabál anyával.
Mostmár látom, hogy saját maga elől, az
érzései elől menekült...érezte ő, hogy nincs minden rendben, de nem tudta
kimutatni a szeretetét. Csak így, hogy pénzt keres, ajándékokat vesz...
És persze anyám elől is menekült, hiszen
anyám is egyszer gyerekként viselkedett, egyszer pedig úgy, mint az ő anyja...Ő
egy NŐT szeretett volna maga mellé...
De persze ő sem nőtt fel teljesen.
Emlékszem pl. hányszor vonult el duzzogva, amikor anyám leteremtette valami
apróságért..."
Ilyenek jártak a lány fejében...furcsa,
izgalommal teli érzés töltötte el, maga sem értette, hogy az eddig szinte
az egész életét meghatározó, a mélyben megbújó szomorúság, düh, bűntudat, de
egyben bizonyítási vágy, hogy ő "akkor is jó-kislány, akkor is szerethető",
hová is tűnt a lelkéből!?...
Csak azt érezte, hogy: valami hatalmas
súlytól, tehertől szabadult meg, szeretettel és megértéssel gondol a szüleire
és mostmár nem akar megfelelni semmilyen, a külvilágra vetített, de által
magára kényszerített elvárásnak, nem akar mindig a legjobban teljesíteni és
végre nem érzi magát bűnösnek, csúnyának, szégyenlősnek...
Ahogy ezt kimondta magában, kinyíltak a
szemei...a kollégiumi szobájában ébredt, az ablakon éppen a hajnali nap fénye
kezd besütni...
Szanaszét papírok, könyvek...mintha valaki
más élt volna itt eddig...
És valóban: azt érezte, hogy bár emlékszik
egész eddigi életére, de olyan, mintha csak álmodta volna és most végre
"felébredt" ebből az álomból.
Gyorsan összeszedte a papírjait, rendet
rakott. Aztán beállt a zuhany alá...az is olyan volt számára, mintha a vízsugár
minden egyes cseppje egyenként csiklandozná bőrét...nevethetnékje támadt.
Felöltözött, és mosolyogva leszaladt az
utcára...
Odaért az egyetem vizsga-termének ajtaja
elé. Nyugodt volt, mert tudta, hogy minden, amit kérdezhetnek tőle, az ott van
a fejében. Hiszen miden előadáson ott volt, figyelt és csak elő kell hívnia,
amire éppen szüksége van...
Megigazította kicsit a blúzát, bekopogott,
benyitott, majd mosolyogva, „kortalan tekintetével” a vizsga-elnök szemébe
nézett és azt mondta:
"Jó reggelt, ITT VAGYOK!"
Kelt: 2015.03.18. Budapest
Copy Right
https://www.facebook.com/augeo.hu
http://www.augeo.hu/irasok/mese-a-szorongasrol/
Copy Right
https://www.facebook.com/augeo.hu
http://www.augeo.hu/irasok/mese-a-szorongasrol/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése