Nyolcadik fejezet: A folyamat fő szakaszai, mérföldkövei

Annával való együttműködésünk csaknem másfél évig tartott. A teljes folyamat bemutatása meghaladná e dolgozat kereteit, ezért a folyamat főbb mérföldköveit, jellemző történéseit emelem ki.

Az első szakasz: „elegem van magamból, mindenből és mindenkiből

Az első alkalmakon Anna nagyon sokat panaszkodott. Fő problémái a következők voltak:

• „nincs elég tejem”
• „Anna sokat sír éjszakánként is felébred, ezért ki vagyok merülve”
• „mindenki kritizál a hordozó kendő miatt”
• „Pál sokat van vidéken, nincs aki segítsen”
• „dühös vagyok, elegem van”

Érdekes módon, szinte minden ilyen végletesen megfogalmazott rossz érzésének mentén eszébe jutott hasonló érzésekkel teli gyermekkori érzése is. Az egyik ilyen találkozásunk jellemzően mutatja be, mi minden dúlt egyszerre a lelkében:

(…)

Én: „Feszültnek látszol…”(szemei könnyesek, feszült a tartása…)

A: „igen, mert a héten megint nem volt elég a tejem…”

A: „mint a mesében: hol volt, hol nem… egyik nap igen, de aztán másnap megint kevés volt. Pedig annyit iszom, hogy már állandóan pisilni járok. Éjszaka is felkelek inni. Vigyázok a kajára is, mert ugye múltkor meséltem, hogy elvittem Mónikát egy biorezonanciás vizsgálatra, ahol megmondták, hogy érzékeny a lisztre, tejre, és a cukros dolgokra. Rendeltem kaját egy olyan étteremből, ahol így főznek, mégis mindig nyűgös volt, fájt a hasa, hasmenése volt...Én már nem tudom mit csináljak...”

Én: „Nehéz lehet ennyi mindenre figyelni és közben azt látni, hogy Mónika nyűgös…”

A: „igen, pedig mindent megteszek. És nem csak a kajában, hanem itt van a kendő kérdés is. Mónika szinte mindig rajtam van. Emiatt is mindig küzdenem kell, mert mindenki azzal jön, hogy nem kéne állandóan cipelnem, hanem le is kell tenni, mert majd nem fogom tudni később letenni... Túlságosan magamhoz kötöm stb.” (Sok végletes, „túláltalánosító” szót használ: „mindent”, „mindig”, „mindenki”. Ezek számomra nagyon mély elkeseredést sugallnak és azt üzenik, hogy: „túl sok ez nekem, nem bírom”, valamint azt, hogy valamit távolít magától. Ezek kívül megjelent a düh is a hangjában, ezért erre reagálok, mert azt feltételezem, hogy ez kettő együtt azért jelent meg benne, mert olyasvalakire haragszik, akire „nem lenne szabad”.)

Én: „ki volt legutóbb, aki ilyet mondott?”

A: „az anyósom. Ráadásul ő nem direktben mondja, csak célozgat, hogy: „nem kéne kicsit letenni azt a gyereket. Elfáradsz így. Neked is pihenned kell. stb.” (gúnyosan utánozza a hangját, fintorog hozzá…már nagyon dühösnek látszik…)

Én: „Célozgat…aha.”

A: Ilyenkor azt érzem, hogy meg tudnám fojtani... Komolyan! Amúgy is utálom, mert látszik Pálon is, hogy ilyen „hülyén” nevelte. De szerencsére mellettem megváltozott...(itt kíváncsian vártam, hogy merre indul tovább: marad az anyósánál, vagy tovább megy Pál felé…!? Ezért csak megismételtem, amint mondott, kicsit finomabban fogalmazva)

Én: „tehát annyira dühös leszel rá, hogy még olyan végletes gondolatok is megjelennek benned, hogy legszívesebben megfojtanád?”

A: „igen…ő idegesít…érdekes, ha egy barátnőm mond hasonlót, akkor könnyen tudom kezelni, de az anyósomat mégsem küldhetem el a ...ba.”

Én: „mit gondolsz, mi lenne akkor, ha elküldenéd? (kíváncsi voltam mit feltételez)

A: „Nem tudom, biztosan megsértődne és nem jönne...De nem akarok vele veszekedni, hála az égnek ritkán jön.  Meg végül is segít, amikor Pál több napig nincs itthon…”

Én: „Tehát végül is segít, amikor Pál nincs itthon”

A: „igen, de miért szól bele abba, hogy mit hogyan csinálok, nem tök mindegy neki? (sóhajt, elhallgat, gondolkodik…)

A: mit csináljak vele? Mégiscsak a férjem anyja, aki segíteni jön…Ha elküldeném, azzal több feszültség járna…meg akkor még ennyi segítségem se lenne.”

Én: „aha…tehát nem küldenéd el, mert azzal több feszültség járna és végül is segíteni jön”

A: „hm…(enyhül a feszültsége, már nem látszik indulatosnak) tulajdonképpen nem mindegy mit mond, úgyis úgy csinálom, ahogy akarom, nem?

Én: „tulajdonképpen  úgyis úgy csinálod, ahogy akarod…”

A: „hát ez az!... (kihúzta magát, már egy félmosoly is átsuhant az arcán) Nekem jó, ha Mónika rajtam van és én tudom, hogy neki is jó, akkor nyugodt!”

Én: „ha rajtad van, akkor nyugodt…aha.

A: „Igen és Pál támogat ebben, sőt van, hogy ő is így altatja el. Vele ebben abszolút egyetértünk…

És Anyu! Ő kezdettől mellettem van. Nem is tudom mi lett volna velem nélküle... (elsírja magát) Múltkor is, amikor már nem bírtam, mert nem volt időm főzni, Pál is sokat dolgozott, hazamentem hozzá két hétre. Minden nap olyanokat főzött, amit megehetek. Otthon nyugodt voltam, és volt elég tejem is...”

Én: „aha, tehát anyukád melletted van, és amikor nála voltatok, nyugodt voltál és még tejed is volt…”

A: „igen, anyu gondoskodott rólam…(sír…)

Még apu is tök normális volt, pedig amúgy utálom, de amióta Mónika megszületett, más lett. Gügyög, foglalkozik vele... Meg amikor itt voltak egy hosszú hétvégén nálunk, apám ágyba hozta nekem a reggelit, körülugrált... Az apám, engem!? Eddig le se …, azt se tudta, hogy létezem, mostmeg így Annácskám, meg úgy Annácskám...”

Én: „Apu is gondoskodott rólad annak ellenére, hogy eddig nem…megváltozott?”

A: „Igen, változott…nem mondom, hogy gyökeresen, de sokkal normálisabb, mint amilyen volt...Na, persze annál, mikor  alkoholista volt, nem nehéz jobbnak lenni...utáltam. Most is haragszom rá.”

Én: „Korábban azt mesélted, hogy alkoholista.  Ezek szerint már nem iszik?”

A: „Már nem. Többször volt elvonón, Úgy emlékszem legutóbb 5-6 éve azóta úgy tudom nem.”

Én: „ha jól értem már több éve nem iszik, és változott is, de most is haragszol rá…”

A: „Igen, mert nem tudom elfelejteni milyen undorító volt…”

Én: „Bántott?”

A: „bántani nem bántott, fizikailag, csak levegőnek nézett. Sosem foglalkozott velem, mindig egyedül voltam a szobámban, ő meg tévézett...Most képzeld el, olyan szinten nem tudta, hogy mi van velem, hogy emlékszem egy óvodás ünnepség volt, talán évzáró és anyu nem tudott elmenni a fényképekért, amik készültek, ezért aput küldte el, aki nem rólam, hanem egy másik kislányról hozott képeket...El tudod ezt képzelni??? Egy másik gyerek képeit hozta el, mert nem ismert meg a képen!!! (megint sír és dühös...)

Én: „egy másik kislány képét hozta el???”

A: „most képzeld el! Hogy lehet ilyen? Nem ismeri meg a saját lányát??? Hogy lehet ilyen szemét?” (zokog…)

Én: „ez fájdalmas érzés lehetett…” (2009. november)

Összegzés: Erre az alkalomra, mint ahogy a többire is ebből a kezdeti az időszakból az volt a jellemző, hogy Anna érzelmei rendkívül széles skálán hullámzottak. Ha egyik pillanatban még meg is könnyebbült, a másikban már mélységesen szomorú lett egy múltbeli emlék felbukkanásától. Aztán meghatódik anyukája gondoskodásától, a másik pillanatban dühös lesz édesapjára.

Fontosnak tartottam, hogy ezekben a hullámzásokban csak „tartsam őt”. Elfogadtam őt dühösnek is, és megértettem szomorúságát is. Megértettem milyen nehéz lehet fáradtan, egyedül egy olyan kislánnyal, akinek ételallergiája van. Megértettem, átéreztem dühét, amikor arról mesélt, hogy édesapja nem foglalkozott vele. Eszembe jutott, hogy most férje is „sokat van távol”, ami előhozhatta benne azt, hogy magára maradt, nem foglalkoznak vele.

Úgy gondoltam, hogy fontos a lelkének, hogy szabadon kifejezze az érzéseit. Több alkalom telt el így, hogy Annából ömlöttek a gondolatok, érzések folyamatosan. Viszont fokozatosan kezdett megkönnyebbülni is, mintha terheket rakott volna le.

Egy fontos momentum került még elő, ami érdekes asszociációra ragadtatott. Abból kiindulva, hogy édesapja „egy másik kislány képét hozta haza” egyik alkalommal Annának eszébe jutott, hogy édesapja –aki szőke, kékszemű- egyszer régen –részegen- mondta neki, hogy ő szőke, kék szemű kislányt szeretett volna. Anna –ahogy édesanyja is- sötétbarna hajú, sötétbarna szemű. Tehát édesapja egy „másik kislány képét hordozta magában”.

Anna egy szőke kékszemű férfihez ment hozzá, és gyermekük Mónika is szőke, kékszemű lett, akivel Anna édesapja „gügyög, szívesen van vele, kényeztetni”. Arra gondoltam, hogy Anna tudattalanul olyan „gyermeket szült magából”, akire édesapja vágyott. Talán efeletti örömében is kezdte Annát is „körülugrálni”.

Ahogy egy korábbi fejezetben is írtam: feltételeztem, hogy Anna identifikációs folyamatát negatívan befolyásolhatta, hogy édesanyja fiúnak várta. Azzal, hogy édesapja pedig szőke kékszemű kislányt várt, egy újabb megerősítést nyert bennem az, hogy Anna –ahogy felnőtt anyaként is- küzdött az elfogadásért, szeretetért azokkal a képekkel szemben, amiket szülei rá vetítettek saját vágyaikként.

Az első szakasz zárása: „jobban vagyok, de…”

Az első szakasz –ami ugyan 10 alkalom volt, de decemberbe karácsony és újév környékén több alkalom kimaradt, így január végéig tartott- zárásaként megbeszéltük, hogy sikerült-e elérnünk a kitűzött célt: megéretni, hogy miért is nem érzi magát jó anyának.

Az lett a konklúziója, hogy: részben érti. Ahogy lelke kezdett megkönnyebbülni, saját maga kezdte meglátni a párhuzamokat a jelenlegi érzései, helyzete és a múlt érzései és helyzetei között.

Meglátásai a következők voltak:

• „azért mentem ugyanabba az iskolába, mint anyám és azért tanultam ugyanazt a szakmát, mint ő, mert valahol meg akartam neki felelni, de nem is láttam magam előtt más utat, csak ez volt. A fősulin már nem akartam olyan jól tanulni, de csak az volt a lényeg, hogy meglegyen a diplomám és elhúzhassak otthonról. Ez volt a cél. Csak később jöttem rá, hogy valójában én nem ezt szeretném csinálni, de csak évek múlva mertem elkezdeni megvalósítani.”
• „úgy éreztem szétszakadok attól, hogy bármit is csinálok anyaként, az nem jó, mert Mónika sokat sír, allergiás stb. Aztán valahogy elkezdtem lenyugodni. Sok segítséget is kaptam: anyutól, anyósomtól, tőled…talán ezért úgy érzem „levegőhöz jutottam” és kezdtem belátni, hogy valójában mindenki támogat, csak nem tudtam elfogadni, csak arra koncentráltam, hogy mi nem jó, hogy mennyire haragszom a múlt miatt. Bár most sem tudom azt mondani, hogy nem vagyok néha dühös, vagy szomorú, ha eszembe jut valami a múltból, de már nem csak ez van bennem. Pl. tudok hálás lenni a segítségért.”
• „elkezdtem magammal is foglalkozni. Pl. ha van időm, olvasni, rajzolni. Eddig csak a gyerekkel foglalkoztam, nem tudtam kikapcsolódni. Hogy van egy kis időm magamra is, több az energiám, türelmesebb lettem.
• „Az is fontos változás bennem, hogy most már nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye arról, hogy sokat van rajtam Mónika és ez jó érzés.”
• „De amit talán először kellett volna mondanom: sokkal kiegyensúlyozottabb lett a tejtermelésem! Néha kicsit kevesebb, de ez természetes, na, meg hogy már nem érzek lelkifurdalást amiatt, hogy Mónika mást is eszik, ehet, nem is félek annyira, hogy nem fogom tudni táplálni”

Elmondta még, hogy azt még ugyan nem teljesen értette meg, hogy miért nem érezte –és még most sem teljesen- érzi magát jó anyának, de önmagában az, hogy jobban van, sokat jelent neki.

Úgy érzi, hogy sokszor indokolatlanul dühös Mónikára, és Pálra is. Mónika ételallergiájáért is saját magát tartja felelősnek (Anna bemutatásában említettem, hogy sokat foglalkozott alternatív gyógymódokkal, spirituális tanokkal, így ő azt gondolta, hogy –mint minden betegségnek- gyermeke allergiájának is lelki oka van), amit szeretnek megfejteni és feloldani.

Ezért abban maradtunk, hogy még 15 alkalommal fogunk találkozni, mert szeretné:

• Még jobban megérteni, hogy miért nem érzi magát még mindig jó anyának
• A dühét jobban kezelni
• Megfejteni Mónika allergiájának okát

(http://www.augeo.hu/)