A folyamat fő szakaszai, mérföldkövei - folytatás

A második szakasz: „erősebb vagyok”

Ebben az időszakban ugyan tovább folytatódtak Anna érzelmi hullámzásai, de már nem voltak annyira mélyek és erőteljesek, hanem sokkal jobban átlátta és kezelte őket.

Pl.: ha szüksége volt Pál segítségére, azt kimondta. Addig inkább elkezdte lebeszélni magát róla: „Ő is fáradt, sokat dolgozik, neki is szüksége van pihenésre. Azért tudom megtenni, hogy itthon legyek, mert ő eltart minket…” Ilyenkor egyre nőtt benne a feszültség, mert nem fejezte ki az igényét, mert „nincs joga hozzá”, ami miatt egy idő után „robbant”, ahogy ő fogalmazta: „beszóltam neki, hogy milyen szemét, hogy nem segít”.

Ez annyiban változott, hogy amiatt ugyan még dühöngött, hogy Pál miért nem segít magától, miért kell neki mondani, de azt belátta, hogy így sokkal jobb, hogyha elmondja, hogy mit szeretne, mert akkor Pálnak nem kell, hogy „kitalálja a gondolatait”.

Úgy gondolom, hogy ez egy fontos előrelépés volt Anna életében. Elkezdte meghaladni azt a gyermeki lelki állapotot, „hiedelmet”, ami úgy fogalmazható meg röviden, hogy a szülő tudja, és kötelessége is tudni, hogy a gyermekének mire van szüksége, és aszerint gondoskodni róla. Ha ez nem így történik, akkor jogos a haragja, de ezt el is kell fojtania, mert „mégsem haragudhatok arra, akitől függ a létem”.

Anna ezt a fajta hozzáállást kezdte „lecserélni” a felnőtt kommunikációra, arra, hogy kifejezi igényeit, megadva az esélyt arra, hogy a másik erre reagáljon, vagy párbeszéd alakuljon ki köztük arról, hogy mi legyen a megoldás.

A másik fontos mozzanat volt ebből a szakaszból, hogy Anna rájött, hogy miért is lett Mónika allergiás.

(…)

Én: „Hogy van Mónika? Múltkor említetted, hogy piros volt a bőre és hogy viszketett a szeme.”

A: Jobban, már a bőre is szép, de a szemviszketés megmaradt. Napközben még nincs vele gond, de hogy éjszaka is állandóan felébred, és dörzsöli a szemét...már nagyon nehezen bírom, mert nem alszom eleget. És akkor persze nappal álmos vagyok, nyűgös, türelmetlenebb...”

Én: „Aha...ő jobban van, de a kevés alvás miatt türelmetlennek érzed magad…”

A: „Nem csoda…Gondolj bele, eljutottam oda, hogy minden nap főzök neki, mert ugye nem ehet tejes dolgot, nem ehet búzalisztet stb. Ezért direkt csak olyat csinálok neki, amit tudom, hogy imád és amikor elé teszem, csak elfordítja a fejét és azt mondja: „nem”... Ilyenkor fel tudnék robbanni, olyan mérges vagyok rá! Nem elég, hogy nem alszom, főzök, meg mostmár mosok, takarítok is –amiket amúgy is utálok- próbálok a kedvébe járni ő meg egyszerűen csak elfordítja a fejét...”

Én: „nem csodálom, hogy dühös lettél…és mit mondtál neki?”

A: „Semmit...csak dúltam magamban, de az volt bennem, hogy a fejére borítanám az egészet!”

Én: „És a fejére borítottad? J

A: „Nem...csak otthagytam és bevonultam a konyhába mosogatni”

Én: „És „hol hagytad a dühödet”? Elmúlt?

A: „Nem…ott morogtam magamban a konyhában”

Én: „És mikor, hogyan múlt el?”

A: „Nem tudom...”

Én: „Mi az az első emlék ezután, amikor már nem voltál dühös?”

A: „Talán mikor Mónika bejött megnézni, hogy mit csinálok és mosolygott…annyira csibészes a mosolya!”

Én: „Érdekes, hogy Mónika mosolygott, nem haragudott rád…és Neked is elszállt a haragod a mosolyától…”

A: „Persze, bár nem is rá haragudtam, mert nem tehet róla...Ez is miattam van, mint ahogy minden...Tudom, hogy miattam lett allergiás. Magamra vagyok mérges.”

Én: „Ezt nem értem…”

A: „Amiről múltkor is beszéltem: szerintem az allergia is lelki eredetű és mivel ő még kicsi, biztosan én csináltam valamit rosszul, ami miatt ő allergiás lett. Valami trauma érhette, miközben olyan dolgokat ettem: búzaliszt, tej stb. ami aztán összekapcsolódott benne a traumával. Így amikor ilyesmit eszik, felidéződik benne a trauma...és jönnek az allergiás tünetek.”

Én: „Értem. És mire gondolsz, milyen trauma érhette?”

A: „Hát nekem csak az jut eszembe, amit már szintén meséltem: antibiotikum a születése után…az nekem nagyon nehéz döntés volt. A mai napig lelki furdalásom van miatta, hogy akkor engedtem adni neki…De nem mertem kockáztatni, hogy valami súlyosabb baja legyen, ha nem kapja meg.”

Én: „Az valóban nehéz döntés lehetett…”

A: „Az volt. De végül is mindegy: így történt. A lényeg, hogy Mónika egészséges, szépen fejlődik, ezt az allergiát kivéve” (elgondolkozik…majd szinte „lemerevedik”)

Én: „Mi történt, megváltozott az arcod…?”

A: „Rájöttem, hogy miért „csináltam” ezt az allergiát…”

Én: „Ezt nem értem: „csináltad” az allergiát?”

A: „Igen, azért csináltam, hogy „mégjobb anya” legyek.

Én: „Ezt hogy érted?”

A: „Hát úgy, hogy ha nekem allergiás gyerekem van, akkor nekem még többet kell megtennem érte: külön vásárolni, külön főzni neki, figyelni mit eszem stb. tehát nagyobb „áldozatot kell hoznom érte”, nagyobb tetteket kell véghezvinnem, ami több, mint egy „átlag anyuka” áldozata. Emiatt érezhetem magam „mégjobb anyának”, aki ennyi mindent megtesz a gyerekéért...az csak nagyon jó anyuka lehet...Ez magamnak kellett…hogy jobb anya legyek”

(2010. Február)

Ez a következtetés meglepett. Mert ugyan azt tapasztaltam, hogy Anna sokat olvasott, intelligens nő, nagyon jó meglátásai voltak mindig is és ez fokozatosan tisztult is, ahogy a terheitől szabadult meg, de ezen meglepődtem. De belegondolva beláttam, hogy lehetséges, hogy lelke ilyen furcsa módon „tükrözteti vissza” számára, hogy ő milyen sokat tesz meg a gyerekéért.

Itt még tovább mentünk azon a szálon, hogy ez is mennyire annak a következménye lehet, hogy „csak tökéletes lehet”, a kevesebb, az „éppen elég”, az sosem elég…

Pár héttel később Mónika allergiája tovább javult: Anna újra elvitte biorezonanciás vizsgálatra, ami kimutatta, hogy már csak a búzára érzékeny, a tejtermékekre, cukorra már nem. Adott is neki sajtot, amitől eleinte nem lett semmi baja, csak amikor többször kapott, „eltelt vele”, akkor jött elő a szemviszketés.

Anna eleinte ennek nem örült, csak azt látta, hogy még mindig allergiás, de lassanként belátta: Annának nem egy tökéletes anyukára van szüksége, hanem egy „elég jó anyukára”.

A második szakasz zárása: „erősebb vagyok, de…”

A második szakasz zárására 2010 májusában került sor. Anna lelke látványosan erősödött, stabilizálódott.

A következőket fogalmazta meg:

• „Jobb lett a viszonyom a férjemmel. Nem mondom, hogy tökéletes, mert magától is megláthatna dolgokat, de beláttam, hogy ő is sokat tesz azzal, hogy egyedül teremti meg család anyagi hátterét úgy, hogy már ő sem érzi jól magát a munkájában. Néha még idegesít, hogy otthon is dolgozik, meg hogy úgy látom, mintha nem figyelne rám, de ezt már nem veszem annyira magamra. Eddig azt gondoltam, hogy én vagyok neki unalmas. Most kezdem látni, hogy neki is változnia kellene…”
• „Az nagy dolog, hogy Mónika már nem olyan allergiás, mint eddig. Beláttam, hogy miért is allergiás. Amióta már nem vagyok én sem annyira „rágyógyulva” a kaja kérdésre, hanem pl. többet játszunk, kezdek hozzá közelebb kerülni. Borzasztó belátni, hogy egyre inkább problémának láttam őt és csak magamat sajnáltam, de aztán egyik beszélgetésünkkor megláttam, hogy: neki milyen rossz lehet, hogy nem alszik, hogy viszket a szeme, hogy haragszom rá…és akkor valami átfordult bennem: elkezdtem megérteni, elfogadni őt.”
• „Ezzel együtt azt is beláttam, hogy nem attól leszek jó anya, ha különleges kajákat főzök, ha mindig rendben van a lakásban, hanem sokkal fontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, mert akkor tudok Annával is jó érzéssel együtt lenni.”

 A fentieken kívül láttam változást külső jegyeiben is, amiket vissza is jeleztem neki: elkezdett jobban öltözködni. Az addigi hozzáállását, hogy „itthonra minek” felváltotta az, hogy: „jobban érzem magam, ha rendesen fel vagyok öltözve, ha csinos vagyok”. Néha már úgy találkoztam vele, hogy egy kis smink is volt rajta.

Többet mosolygott, az addig többségében „nyúzott arckifejezése” kisimultabb, kipihentebb lett. Ha be is számolt konfliktusokról, már nem „saját magát sajnálta” benne, hanem a megoldást kereste.

Végül meg kérdeztem Tőle, hogy: mostmár „elég jó anyának érzi-e magát”? Amire csak elmosolyodott és azt mondta, hogy: „hááát…már elhiszem, hogy néha az is tudok lenni J”

Gyakorlatilag elérte, hogy bár még nem látta magát olyan anyának, mint amilyen szeretett volna lenni –amire talán magának is szüksége lett volna- de belátta, hogy nem kell tökéletesnek lennie, és Mónikának is jobb ez az „elég jó anya”, mint az általa hordozott „tökéletes anya”.

Amiben még mindig nem érezte elégedettnek magát az az, hogy sokszor volt dühös Pálra, amiért nem kap tőle elég figyelmet, odaadást. A másik, hogy egyre erősödött benne az a vágy, hogy folytassa a terhessége előtt éppen hogy elkezdett új életét. Nem látta hogyan tudja majd megvalósítani Mónika mellett, valamint nem látta –és emiatt is volt dühös Pálra- hogy ő hogyan tudja majd ebben segíteni. Azt nem tartotta jónak, hogy Pál továbbra is a „multi világban” dolgozzon, mert látszott, hogy szenved benne, de nem látta, hogy Pál célt, stratégiát épített volna fel arra, hogyan, mi felé fog majd kiszállni belőle. Hogyan fognak megélni? Egyre jobban zavarta, hogy –szerinte- Pál nem elég határozott, férfias. Ahogy saját igényei változtak, úgy zavarta az, hogy „Pál ugyanolyan maradt”.

Aztán az is egyre jobban zavarni kezdte, hogy amikor Pál gyerekei jönnek hozzájuk hétvégére, neki „háziasszonynak kell lennie”, és Pál nem segít eleget.

Bár az utolsó egy hónapban tudatosult benne, hogy ezt a „háziasszony szerepet” ő is vállalta magára, hogy ezzel is biztosítsa Pál számára, hogy több időt töltsön együtt a gyerekeivel, de hiányzott neki az, hogy ezt Pál is belássa, értékelje.

Ezt tetézte az, hogy Pál gyerekei is –éppen kamaszodva- rendetlenek voltak. Anna pakolt helyettük, nem mert rájuk szólni, mert nem találta ebben a rendszerben a saját helyét, szerepét, nem tudta mi az ami „kötelessége” és mi az, amihez „joga van”. Ebben a helyzetben is azt szerette volna, hogy Pál legyen férfiasabb, tartson kereteket ő a gyerekeivel.

Ezeket megfogalmazta újabb célokként is:

• „Megtalálni az egyensúlyt magamban és Pál gyerekeivel való viszonyban, ha itt vannak”
• „Hogyan tovább Pállal?”

(http://www.augeo.hu/)