OTDK: '97: Testnevelés a Waldorf iskolákban

Dolgozatom mellékletében látható egy németországi Waldorf-iskolából (Braunschweig) származó testnevelés-tanterv. A táblázatból is jól látszik az, hogy csak a legfontosabb tényezők vannak feltüntetve: a gyerekre melyik életkorban, általában mi a jellemző és hogy bizonyos képességeit  mikor és milyen jellegű gyakorlatokkal tudja a tanár a megfelelő módon kibontakoztatni. Nincsenek megszabva minimum szintek, hiszen tudják jól, hogy nem a méterek, és a másodpercek fontosak, hanem az egész ember fejlődése. A mozgáson, a cselekvésen keresztül is bizonyos lelki, akarati tulajdonságokat kell, hogy a gyerek kifejlesszen magában. Ebben a folyamatban természetesen testi vonatkozásaiban is megfelelően fejődik, hiszen ezek nem választhatók el egymástól.

Mint az a táblázatból is kiderül, itt az első 2 évben nincs testnevelés óra, „csak”  játék óra, melyet az osztálytanító tart. A gyerek ebben a korban még kötődik az osztálytanító személyéhez, ezért mindenképpen fontos, hogy ő tartsa ezt az órát is, melynek felépítését az kell, hogy vezesse, hogy a gyerek a társival együtt az egység élményét élhesse át. Ezért mozgásanyaga elsősorban népi játékokra épül, ezen belül is az énekes, mondókás, ritmusos körjátékok dominálnak. Az első két évben tehát nem pusztán mozgásról van szó, hanem a közösen átélt ritmusokon, énekeken, élményeken.

A kör, mint a teljesség szimbóluma a teljesség élményének átélését, elmélyülését is segíti a gyerek számára.

A 3. osztálytól szaktanár tartja az órát, melyek hasonlóan, mint a többi tantárgy 45 percesek. Ettől kezdve válik alkalmassá a gyerek arra, hogy határozottabb mozgásformákat is elsajátítson, de még itt is mesékbe, történetekbe ágyazva, vagy utánzó játékok formájában. Ettől kezdve lép be az un. Bothmer gimnasztika is, melyben ritmus és térgyakorlatok dominálnak, célja pedig a test-és térérzékelés elmélyítése. Kidolgozásának alapjául a gyermeki szervrendszer alakulásának törvényszerűségei szolgáltak, így az jobban igazodik a csontok, az inak, és a véredények fejlődésének sajátosságaihoz.

Egyre nehezedő mozgásformákon keresztül 12 éves koruk környékén jutnak el a tulajdonképpeni sportágakig, melyek természetesen megegyeznek az általunk ismert sportágakkal. Egyedül futballt nem tanítanak, mert -ezt Vekerdy Tamástól hallottam- pszichológiai vizsgálatok is megerősítették, hogy ebben a korban, a lábra koncentrált ilyen jellegű képességfejlesztés agresszív viselkedésre tesz hajlamossá.

Az általam látogatott iskolában a következő sportágakkal találkoztam: atlétika, torna, úszás, röplabda, kosárlabda, tájékozódási futás, mezei futás, íjászat és falmászás. (Az íjászatra és a falmászásra egy közeli nevelési központban van lehetőség kedvezményes áron.) Itt heti 3 alkalommal van testnevelés óra, ezen kívül röplabdából és kosárlabdából tartanak külön edzéseket is, emellett év végén megrendezik az ókori görög olimpiák mintájára a saját olimpiájukat, melyet teljes mértékig abban a szellemben, korhű jelmezekben bonyolítanak le -erre készülnek is külön pár alkalommal.

Természetesen, mint ahogyan minden iskolában itt is az iskola lehetőségei, a környezet sajátosságai, a hagyományok befolyásolják a sportolási, mozgási lehetőségeket.

Elindulnak kerületi versenyeken is, ott jó eredményeket is érnek el, pedig náluk sohasem a minél jobb eredmény elérése a cél, hanem az emberi teljesítmény maga, annak átélése, megbecsülése.

Az itteni Waldorf-iskolában a testnevelés órákon tapasztalt sajátos, bensőséges, felszabadult hangulat nagyon megfogott. A felszabadultság itt nem az indulatok féktelen kitombolását jelentette, hanem a gyereknek egy önmaga által egészségesen szabályozott, örömteli, fair játékát, mozgását.

Írásban mindezt érzékeltetni szinte lehetetlen, de talán egy 3. osztályos óra leírásával mégis közelebb kerülhetünk hozzá:

A tanár a teremben várta a gyerekeket. Ez egyébként minden órára jellemző! Óra elején a gyerekek szabadon szaladgálhatnak a teremben, felmászhatnak a bordásfalakra, csimpaszkodhatnak a kötélen, tehát mindent igénybe vehetnek, amit csak lehet. Hozzá kell tennem, hogy óra előtt mindig példás rend volt a teremben.

Ez a rész 3-5 percig tartott. A tanár szó nélkül odament a terem közepére és letérdelt. Akik ezt észrevették, már rohantak is, köréje ültek és így egy percen belül mindenki ott volt mellette. Elmondta, hogy „Halász-fogót" fognak játszani. Név szerint jelölte ki az első fogókat és már kezdődött is a játék. A végén nem hirdettek győztest! És ezt tapasztaltam a többi osztályban is, hogy a nem csapatjátékokban nem hirdetnek győztest, de ezt a gyerekek nem is igénylik, felszabadultan játszanak.

Ezután szétszórtan helyezkedtek el és következett a Bothmer féle nyitógyakorlat. A tanár velük szemben állt és mutatta.

Aztán leültek a terem szélén álló padokra, szemben a 4 kötéllel. Midig név szerint szólítva mentek egy-egy kötélhez. Így mindenki látta a másikat, szurkoltak is egymásnak. Akinek kevésbé jól ment ahhoz a tanár odament, segített. Ebből két sorozatot csináltak.

Aztán a tanár azt mondta: „Van számotokra egy meglepetésem…mire visszajövök, alakítsatok egy szép, nagy kört.” A gyerekek nagy izgalommal és igyekezettel alakították ki a kört. A tanár beállt a kör közepére és felmutatott két kislabdát, amelyek ekkorra készültek el. Elmondta, hogy igazi bőrből készült és hogy fénymaggal van kitömve. Aztán azt mondta: „És most hidat építünk egymás közt!”

Ez úgy történt, hogy a tanár a jobb kezében lévő labdát mindig a következő gyereknek dobta, mindig jobbra haladva, miközben bal kézzel elkapta az előző gyerek által visszadobott labdát. Közben volt, hogy valaki elejtette, ekkor a többiek elkezdték „cikizni”. A tanár erre csak nyugodtan azt mondta, hogy: „Ha mindenki arra figyel, hogy ő maga el tudja kapni a labdát, és nem a másik dolgával foglalkozik, akkor biztosan végig fog érni a kör és felépülhetnek a hidak egymás közt. Addig csináljuk, amíg egyszer végig nem ért a kör.” Utána is még kétszer-háromszor elejtették a labdát, de már senki sem kiabált a másikra, hanem lélegzet visszafojtva figyelt. Amikor végig ért a kör, mindenki felszabadultan ujjongott.

A következő gyakorlathoz a tanár is beállt a körbe. A bal tenyerüket felfelé fordították, kanalat formálva belőle, a jobbat pedig lefelé fordítva rátették a másik bal tenyerére. Aztán egyszerre mindenki a kezeit a mellkasa előtt összetette, majd vissza. „A bal kézbe mindig kapsz, a jobbal mindig adsz”- mondta közben a tanár. Amikor már sikerült teljesen egyszerre csinálni, akkor útjára indította az egyik kislabdát. Később be kellett csukni a szemüket, hogy csak érezni tudják egymást és a labdát.

Az utolsó gyakorlathoz egyes oszlopba álltak a gyerekek, a tanár velük szemben lerakott egy padot hosszában, a végéhez egy szivacsot. Közben mesélt. „Most mindannyian egy hajón utazunk...a hajó léket kap egy sziget közelében és elkezd süllyedni. Ezért egyesével végig kell szaladnotok a pallón és át kell ugranotok a szigetre. Ahogy a hajó süllyed, úgy távolodik is a szigettől. Akinek nem sikerül átugrania és beleesik a vízbe, az átváltozik vízi állattá, mert ez egy varázs víz..." A gyerekek óriási igyekezettel ugráltak át a szivacsra, amit a tanár minden sorozat után kicsivel hátrébb húzott és mindig szólt, hogy „ismét távolodik a sziget!" Akik „beleestek a vízbe", azok egyből kérdezgették, hogy milyen állattá változtak.

Óra végén a szokott módon felsorakoztak az ajtó elé, és ahogy mentek ki a teremből, a tanár mindenkivel kezet fogott, egy pillanatra egymás szemébe néztek és úgy búcsúztak el egymástól: „Viszont látásra!"

Az utolsó gyakorlatot láthattam egy szintén 3-as osztályban egy bemutató órán, melyet tanítóképzős hallgatóknak tartottak egy hagyományos iskolatípusból érkező osztállyal. Ott a gyakorlatot a végrehajtás módja szerint közölte a tanár, valakivel be is mutattatta. A gyerekek itt bizonytalankodva, nagyon alacsony intenzitással és kedvetlenül végezték a gyakorlatot. Később a tanár a pad vége és a szivacs közé betett egy 5 kilós medicinlabdát, mint „kényszerítő eszközt”, hogy ezzel kényszerítse a gyerekeket az ugrás hosszának megnövelésére. Ettől a gyerekek még pontatlanabbul hajtották végre a feladatot. Voltak, akik a labda és a pad vége közé érkeztek a talajra és aztán ugrották át a labdát, voltak akik megtorpantak a pad végénél és nem mertek elugrani.

Tudom, hogy messzemenő következtetéseket nem lehet levonni e két eset alapján, de az mindenképpen szembetűnő volt, hogy a waldorf-iskolai órán a gyerekek a félelem és bizonytalanság minden jele nélkül, felszabadultan és a tőlük telhető maximális intenzitással hajtották végre a feladatot.

A képzeletbeli hajó süllyedése és a sziget távolodása nem kelt félelmet a gyerekben, mert ő is tudja, hogy nem az a valóság, az egész csak játék. „Azt játsszuk, hogy süllyed a hajó és nekünk át kell ugranunk a szigetre...” Ettől kezdve a gyerek ezt a helyzetet a tőle telhetően megoldja, és egy percig sem kezd el siránkozni, hogy mi lesz vele: felszabadultan játszik! Persze eközben akarati tulajdonságai mellett testi képességei is fejlődnek.

Ezzel a példával csak érzékeltetni szerettem volna a két módszer közötti különbséget. Azt hiszem jól látszik az is, hogy a gyerek szempontjából, /nem a méterben mért eredmény szempontjából! / melyik az, amelyik segíti a gyerek egészének fejlődését.

Azt az eddig leírt fejezetekből láthattuk, hogyan hatja át a mozgás, a tevékenység az összes tárgy oktatását, így azt hiszem egyértelművé vált, hogy a testnevelés oktatása összhangban van ezzel és épít rá.

Most arra szeretnék példát írni, amikor a testnevelés órán tanultakat használják fel más tárgy oktatásánál. Erre legszemléletesebb példát egy hatodikos testnevelés órán láttam, amelyből csak ezt az egy részt szeretném kiemelni.

Az órán a görög birkózást vették. Mindenek előtt a tanár elmondta az ehhez tartozó mondát, aztán bemutatta az egyik gyerekkel hogyan is történik ez, miközben elmondta és bemutatta mit szabad és mit nem.

Ebből a történetből kiderült, hogy ez a görög istenek egymás elleni küzdelmét jeleníti meg. A szabályok ismertetése abból indult ki, hogy a két birkózó összekapaszkodó kezei között kialakuló körben egy „üveg-világ van", ezért úgy kell küzdeni, hogy ez az üveg-világ ne törjön össze. (Itt is érdemes megfigyelni a feladat közlését, felépítését, mennyire tökéletesen illeszkedik a gyerek életkori sajátosságaihoz.) Csak eztán kezdték el a küzdelmet, melyből a tanár a küzdelem szépségét és tisztaságát emelte ki, nem a mindenáron való győzelmet. Így természetesen a gyerekek is erre törekedtek.

Az itt elsajátított ismereteket tudja az osztálytanító az éppen zajló történelem epocha anyagába beilleszteni.

Végezetül szeretném összefoglalni tapasztalataimat, melyeket nem csak a testnevelés órákon, hanem a gyerekeket más órákon, szünetekben, egymás közt, a tanárokkal szemben is megfigyelve szerezhettem.

Ami első pillanatban feltűnt, hogy a gyerekek tartása sokkal egyenesebb, tekintetük nyíltabb, mint a más iskolákban tanulóké. Minden helyzetben, tehát egymás közt, órán, a tanárokkal szemben választékosan, szebben artikulálva fejezik ki magukat, mint kortársaik. Ide kapcsolódik, hogy semmilyen helyzetben nem hallottam káromkodni őket akkor sem, ha tanár nem volt jelen, pl.: szünetekben.

Ami szintén nagyon megragadott, hogy a szünetekben nem ütik-verik, cibálják egymást, hanem maguktól játszanak kör-és fogó játékokat, közben énekelnek, nevetgélnek tehát egyértelműen a saját örömükre, egy belső indíttatásból teszik ezt, nem kényszerből! Az, hogy ezt láthattam számomra egyértelművé tette, hogy az itt folyó munka meghozta egyik legszebb gyümölcsét!

Az egyik szünetben véletlenszerűen összetalálkoztam két hetedikes lánnyal, akiket hatodikos korukban hoztak át ide egy másik iskolából. Az egyik lány elmondta, hogy szülei azért íratták át ide, mert előző iskolájában állandóan fájt a feje a gyomra, alvászavarai voltak az állandó stressz miatt. Természetesen utált iskolába járni. Amióta itt van, azóta panaszai megszűntek, és szeret iskolába járni.

Egy hatodikos lány lázasan is eljött iskolába annak ellenére, hogy szülei nem örültek az ötletnek. Egy másik iskolában melyik diák teszi ezt meg?

A testnevelés órákon azt tapasztaltam, hogy sohasem pusztán a mozgás volt a lényeg, hanem az egész személyiség alakulása. Minden gyakorlatból, játékból a másik segítése, az együttműködés eredményessége, a másik terének, szabadságának tiszteletben tartása volt kiemelve és ezt a gyerekek magukévá is tették. Így mindig egy felszabadult, de rendezett, családias hangulat alakult ki az órákon, mely véleményem szerint a tanár és diák között kialakult kölcsönösen tisztelet- és szeretetteljes emberi kapcsolatnak volt köszönhető.

Mint arra már a Waldorf-iskolák általános jellemzésénél is utaltam, az itt tanulók egyáltalán nem tudnak kevesebbet a más iskolákban tanulóknál, tehát az egy tévhit, hogy azért szeretnek idejárni a gyerekek, mert itt mindent szabad és csak eljátszanak egész nap. De ez talán érzékelhető volt ebből a dolgozatból is, hogy nagyon is pontos rendje, struktúrája van az egész folyamatnak, tehát nem ötletszerűen folyik az oktatás, sőt az itt tapasztalt összhang és rend messze meghaladja a más iskolákban tapasztaltakat.