2014. július 14., hétfő

Utolsó fejezet: rövid összegzés

Annával való együttműködésünk –ahogy fent kifejtettem- több szakaszra volt osztható, aminek egyenként is volt jellemző vezérfonala, témája.
Viszont ha az egész, csaknem másfél éves folyamatra „távolabbról” tekintünk rá, akkor úgy látom, hogy az egésznek volt egy egyre kisebb hullámokban történő felfelé ívelése, közben egy nagyobb „visszalépéssel”, ami viszont rövid időn belül visszatért az eredeti szintre és tovább ívelt felfelé.
Kezdetben Anna lelke „háborgott”, szinte pillanatról-pillanatra változott a hangulata a kétségbeesés, a düh, a reménytelenség között. Ahogy viszont az intenzív érzések ki tudtak belőle törni, úgy fokozatosan elkezdett kisebb „kitöréseket” produkálni. Csökkent lelkében a „nyomás”.
Így lassan visszatértek, az amúgy rá jellemző logikai elemző, asszociációs képességei: a minden napot küzdelemnek megélő Anna elkezdett újra jobban figyelni saját magára, a visszajelzésekre.
Hullámzásai, hangulat változásai ugyan még voltak, de ezeket már képes volt megfigyelni, kézben tartani, egyes területeken változtatni, belátni, megnyugodni. És ez azt is lehetővé tette, hogy fokozatosan egyre inkább értékelni tudta mások támogatását. Mondhatni: felettes énje elkezdett szelídülni. (lásd még az előző fejezetekben is idézett részt: Erik H. Erikson, 2002. 253. oldal)
A harmadik szakasz azért nyúlt ilyen hosszúra, mert az egyébként is megfogalmazott célok megvalósítása közbe jött Anna nem várt terhessége.
Ami ugyan „sokként” érte és szinte a kezdeti lelki mély, reménytelennek megélt helyzetbe esett vissza, de ez állapot már sokkal rövidebb ideig tartott, mivel addigra már lelke „megismerte a kivezető utat”, rendelkezett annyi erővel, hogy képes legyen átlátni, reálisabban értékelni a helyzetét.
Így az utolsó hónapok, hetek valóban a megbékélésről és a gyermekszületésről szóltak, megható, katartikus érzésekkel.

Merre tovább?

Anna –még utolsó, közösen megfogalmazott- céljainak megvalósítása a második gyermekének születése miatt ugyan egy kis időre háttérbe szorultak, de egyúttal pl. Pállal való megváltozott viszonyának feszültségeit ki is élesítette.
Ahogy azt jeleztem: a 3. szakasz elején el is kezdtünk foglalkozni a kapcsolatával.
Az törvényszerű, hogy egy rendszer –mint amilyen a család is- egyensúlyra törekszik (homeosztázis), folyamatosa a „dinamikus egyensúly állapotában van”. Így, ha egyik eleme elkezd változni, az szükségszerűen magával hozza, hogy a többi elemének is „meg kell mozdulnia”, hiszen fent szeretnék tartani ezt az egyensúlyi állapotot. (Dr. Biró Sándor; Dr. Komlósy Piroska (Szerk). - R. Dallos; H. Procter; 2001.).
Ez indult be Anna családjában is: Anna változásai és az újabb gyermek születése más megvilágításba helyezték számára Pált és Pálnak is meg kellett találnia új helyét, szerepét ebben a helyzetben.
Pál belátta, hogy vannak olyan belső korlátai, amiken csak segítséggel tud túllépni, ezért elment egy pszichológushoz egyéni terápiába.
A másik fontos folyamat, ami elindult, de én már nem kísértem végig, hogy Anna és Pál elkezdték tervezni a költözésüket is egy vidéki városba. Pontos költségvetést készítettek és meghirdették lakásukat is, amit nem sokkal a szülés előtt sikerült is eladniuk, és találniuk egy kétszintes, 4 szobás, tágas családi házat. Úgy tudom nem sokkal Miklós születése után sikerült is kiköltözniük.
Ezek a lépések azt mutatják számomra, hogy Anna és Pál is képesek voltak alkalmazkodni az új körülményeikhez, felmérték külső és belső korlátaikat és azt is, hogy miben tudnak, miben lehet –akár segítséggel- előre lépni.

(http://www.augeo.hu/)

2014. július 12., szombat

Kilencedik fejezet: „Úristen, terhes vagyok! Mi lesz velem?”

Mivel dolgozatom arra kérdésre kereste a választ, hogy Anna miért nem érzi magát jó anyának, és eddig tulajdonképpen a második szakasz végére el is jutottunk, a következő részeket csak röviden foglalom össze, hogy láttassam Anna lelki fejlődésének további szakaszait.
A harmadik szakaszunkat 10 alkalomra terveztük a fenti célokkal. El is kezdtük a közös munkát.
Pál gyerekeivel kapcsolatban az vezetett a megoldáshoz, hogy Anna előbb Pállal egyeztetve, aztán közösen négyesben átbeszélték a náluk működő szabályokat, amiket mindenkinek be kell tartani. Közösen összeállítottak egy házirendet, amit ki is függesztettek.
Tudatosították a lányokban, hogy az ittlétük alatt nekik is vannak feladataik, segíteniük kell a rend megtartásában, el kell pakolniuk maguk után és a házi munkába, főzésbe is be kell segíteniük. Mivel ezeket a kereteket közösen alakították, a lányok is el tudták fogadni. Így ez a része elkezdett jól működni.

Egyik alkalommal viszont Anna azzal fogadott, hogy: „terhes vagyok”
Megdöbbentem, hiszen tudtommal nem terveztek újabb közös gyereket.
Anna elmondta, hogy ugyanúgy védekeztek, mint ahogy addig is, valahogy mégis teherbe esett. Ettől teljesen kétségbeesett. Nem tudta hogyan fogja bírni két kicsi gyerekkel, hiszen Mónika is csak éppen egy éves múlt, ő is csak éppen, hogy kezdett jobban lenni. Úgy érezte, hogy még egyszer nem bírná végigcsinálni azt, hogy éjszakázni, szoptatni…És különben is, már azt kezdte tervezni, hogy részmunkákat hogyan tudna csinálni, most ez a terve is évekkel tolódik későbbre…
Az is felmerült benne, hogy „el kellene vetetni”.
Több alkalommal beszéltük át a lehetőségeket: mi van, ha megtartja, mi van, ha elveteti? Melyik út mivel jár?
Végül Anna összeírta a lehetőségeit úgy, hogy mik a „rövid távú és hosszú távú előnyei/hátrányai.
A rövid konklúziója az lett, hogy:
  • az abortusz rövid távon hozna „előnyöket”, könnyebb lenne neki továbbra is 1 gyerekkel foglalkozni, de hosszú távon nagyon rossz lenne , hogy végül is „megölt egy megszületni akaró gyermeket”.
  • A gyerek megtartása rövid távon hozna nehézségeket, viszont nem maradnának benne lelkiismereti problémák, így hosszabb távon nem kellene ilyen terheket cipelnie

Hozzátette –és úgy gondolom ezt az eddig megtapasztalt erői segítették így látni- „majd megoldom vele is. Ha fel kell kelni, akkor felkelek. És talán Mónikának is jó lesz, ha lesz testvére…”
Úgyhogy a korábban megfogalmazott célokat teljesen felülírta ez a „nem várt terhesség”.
Anna kezdeti kétségbeesése fokozatosan oldódott. Amit ő kiemelt, az annak a megtapasztalása volt, hogy: „van választási lehetőségem”. És ezek után tudott amellett dönteni, hogy megtartja a gyermeket.
Később lelkifurdalása támadt amiatt, hogy az új gyermekre így gondolt, hogy akár „meg is szabadulna tőle”, „mennyivel rosszabb lehet neki így”…”Bezzeg Mónikát hogy várta, mennyire készült rá”.
Ez úgy oldódott benne, hogy segítettem neki elképzelni a születendő gyermeket. Elkezdett vele kommunikálni, bocsánatot kérni tőle.
Katartikus élményeket éltünk meg együtt. Nekem is megható volt látni, átélni, ahogy Anna „bocsánatot kér” gyermekétől és minden igyekezetével azon van, hogy „jóvá tegye a születésig hátralévő időt”. Lassan saját magának is megbocsájtott.
Bennem is felidéződött az a saját élményem a régmúltból, amikor ugyanilyen „nem tervezett módon” feleségem terhes lett. Én úgy éltem meg akkor, hogy: „éppen hogy csak kezdtünk jobban lenni anyagilag, 3 helyen dolgoztam, hogy előrébb jussunk, erre tessék…itt egy újabb gyerek, továbbra is sokat kell dolgoznom, megint nehéz időszak jön…”
Dühös voltam és tehetetlennek éreztem magam, mert azt nem tudtam volna felvállalni, hogy „elvetessük”, de nem is akartam tovább ilyen sokat „gürcölni”, újra éjszakázni…

Együttműködésünk utolsó szakaszát Anna már magával és a körülményeivel megbékélve töltötte. Jó érzésekkel, pozitív jövőképpel volt képes készülni kisfiának születésére.
Mi 2011. január végén zártuk le közös munkánkat azzal, hogy Anna nemhogy Mónikának, hanem kisfiának: Miklósnak is „elég jó anyukája lett”.
Miklós 2011. február közepén született meg épen, egészségesen.

2014. július 9., szerda

A folyamat fő szakaszai, mérföldkövei - folytatás

A második szakasz: „erősebb vagyok”


Ebben az időszakban ugyan tovább folytatódtak Anna érzelmi hullámzásai, de már nem voltak annyira mélyek és erőteljesek, hanem sokkal jobban átlátta és kezelte őket.
Pl.: ha szüksége volt Pál segítségére, azt kimondta. Addig inkább elkezdte lebeszélni magát róla: „Ő is fáradt, sokat dolgozik, neki is szüksége van pihenésre. Azért tudom megtenni, hogy itthon legyek, mert ő eltart minket…” Ilyenkor egyre nőtt benne a feszültség, mert nem fejezte ki az igényét, mert „nincs joga hozzá”, ami miatt egy idő után „robbant”, ahogy ő fogalmazta: „beszóltam neki, hogy milyen szemét, hogy nem segít”.
Ez annyiban változott, hogy amiatt ugyan még dühöngött, hogy Pál miért nem segít magától, miért kell neki mondani, de azt belátta, hogy így sokkal jobb, hogyha elmondja, hogy mit szeretne, mert akkor Pálnak nem kell, hogy „kitalálja a gondolatait”.
Úgy gondolom, hogy ez egy fontos előrelépés volt Anna életében. Elkezdte meghaladni azt a gyermeki lelki állapotot, „hiedelmet”, ami úgy fogalmazható meg röviden, hogy a szülő tudja, és kötelessége is tudni, hogy a gyermekének mire van szüksége, és aszerint gondoskodni róla. Ha ez nem így történik, akkor jogos a haragja, de ezt el is kell fojtania, mert „mégsem haragudhatok arra, akitől függ a létem”.
Anna ezt a fajta hozzáállást kezdte „lecserélni” a felnőtt kommunikációra, arra, hogy kifejezi igényeit, megadva az esélyt arra, hogy a másik erre reagáljon, vagy párbeszéd alakuljon ki köztük arról, hogy mi legyen a megoldás.
A másik fontos mozzanat volt ebből a szakaszból, hogy Anna rájött, hogy miért is lett Mónika allergiás.
(…)
Én: „Hogy van Mónika? Múltkor említetted, hogy piros volt a bőre és hogy viszketett a szeme.”
A: Jobban, már a bőre is szép, de a szemviszketés megmaradt. Napközben még nincs vele gond, de hogy éjszaka is állandóan felébred, és dörzsöli a szemét...már nagyon nehezen bírom, mert nem alszom eleget. És akkor persze nappal álmos vagyok, nyűgös, türelmetlenebb...”
Én: „Aha...ő jobban van, de a kevés alvás miatt türelmetlennek érzed magad…”
A: „Nem csoda…Gondolj bele, eljutottam oda, hogy minden nap főzök neki, mert ugye nem ehet tejes dolgot, nem ehet búzalisztet stb. Ezért direkt csak olyat csinálok neki, amit tudom, hogy imád és amikor elé teszem, csak elfordítja a fejét és azt mondja: „nem”... Ilyenkor fel tudnék robbanni, olyan mérges vagyok rá! Nem elég, hogy nem alszom, főzök, meg mostmár mosok, takarítok is –amiket amúgy is utálok- próbálok a kedvébe járni ő meg egyszerűen csak elfordítja a fejét...
Én: „nem csodálom, hogy dühös lettél…és mit mondtál neki?”
A: „Semmit...csak dúltam magamban, de az volt bennem, hogy a fejére borítanám az egészet!”
Én: „És a fejére borítottad? J
A: „Nem...csak otthagytam és bevonultam a konyhába mosogatni”
Én: „És „hol hagytad a dühödet”? Elmúlt?
A: „Nem…ott morogtam magamban a konyhában”
Én: „És mikor, hogyan múlt el?”
A: „Nem tudom...”
Én: „Mi az az első emlék ezután, amikor már nem voltál dühös?”
A: „Talán mikor Mónika bejött megnézni, hogy mit csinálok és mosolygott…annyira csibészes a mosolya!”
Én: „Érdekes, hogy Mónika mosolygott, nem haragudott rád…és Neked is elszállt a haragod a mosolyától…”
A: „Persze, bár nem is rá haragudtam, mert nem tehet róla...Ez is miattam van, mint ahogy minden...Tudom, hogy miattam lett allergiás. Magamra vagyok mérges.”
Én: „Ezt nem értem…”
A: „Amiről múltkor is beszéltem: szerintem az allergia is lelki eredetű és mivel ő még kicsi, biztosan én csináltam valamit rosszul, ami miatt ő allergiás lett. Valami trauma érhette, miközben olyan dolgokat ettem: búzaliszt, tej stb. ami aztán összekapcsolódott benne a traumával. Így amikor ilyesmit eszik, felidéződik benne a trauma...és jönnek az allergiás tünetek.”
Én: „Értem. És mire gondolsz, milyen trauma érhette?”
A: „Hát nekem csak az jut eszembe, amit már szintén meséltem: antibiotikum a születése után…az nekem nagyon nehéz döntés volt. A mai napig lelki furdalásom van miatta, hogy akkor engedtem adni neki…De nem mertem kockáztatni, hogy valami súlyosabb baja legyen, ha nem kapja meg.”
Én: „Az valóban nehéz döntés lehetett…”
A: „Az volt. De végül is mindegy: így történt. A lényeg, hogy Mónika egészséges, szépen fejlődik, ezt az allergiát kivéve” (elgondolkozik…majd szinte „lemerevedik”)
Én: „Mi történt, megváltozott az arcod…?”
A: „Rájöttem, hogy miért „csináltam” ezt az allergiát…”
Én: „Ezt nem értem: „csináltad” az allergiát?
A: „Igen, azért csináltam, hogy „mégjobb anya” legyek.
Én: „Ezt hogy érted?”
A: „Hát úgy, hogy ha nekem allergiás gyerekem van, akkor nekem még többet kell megtennem érte: külön vásárolni, külön főzni neki, figyelni mit eszem stb. tehát nagyobb „áldozatot kell hoznom érte”, nagyobb tetteket kell véghezvinnem, ami több, mint egy „átlag anyuka” áldozata. Emiatt érezhetem magam „mégjobb anyának”, aki ennyi mindent megtesz a gyerekéért...az csak nagyon jó anyuka lehet...Ez magamnak kellett…hogy jobb anya legyek”
(2010. Február)
Ez a következtetés meglepett. Mert ugyan azt tapasztaltam, hogy Anna sokat olvasott, intelligens nő, nagyon jó meglátásai voltak mindig is és ez fokozatosan tisztult is, ahogy a terheitől szabadult meg, de ezen meglepődtem. De belegondolva beláttam, hogy lehetséges, hogy lelke ilyen furcsa módon „tükrözteti vissza” számára, hogy ő milyen sokat tesz meg a gyerekéért.
Itt még tovább mentünk azon a szálon, hogy ez is mennyire annak a következménye lehet, hogy „csak tökéletes lehet”, a kevesebb, az „éppen elég”, az sosem elég…
Pár héttel később Mónika allergiája tovább javult: Anna újra elvitte biorezonanciás vizsgálatra, ami kimutatta, hogy már csak a búzára érzékeny, a tejtermékekre, cukorra már nem. Adott is neki sajtot, amitől eleinte nem lett semmi baja, csak amikor többször kapott, „eltelt vele”, akkor jött elő a szemviszketés.
Anna eleinte ennek nem örült, csak azt látta, hogy még mindig allergiás, de lassanként belátta: Annának nem egy tökéletes anyukára van szüksége, hanem egy „elég jó anyukára”.

A második szakasz zárása: „erősebb vagyok, de…”


A második szakasz zárására 2010 májusában került sor. Anna lelke látványosan erősödött, stabilizálódott.
A következőket fogalmazta meg:
  • „Jobb lett a viszonyom a férjemmel. Nem mondom, hogy tökéletes, mert magától is megláthatna dolgokat, de beláttam, hogy ő is sokat tesz azzal, hogy egyedül teremti meg család anyagi hátterét úgy, hogy már ő sem érzi jól magát a munkájában. Néha még idegesít, hogy otthon is dolgozik, meg hogy úgy látom, mintha nem figyelne rám, de ezt már nem veszem annyira magamra. Eddig azt gondoltam, hogy én vagyok neki unalmas. Most kezdem látni, hogy neki is változnia kellene…”
  • „Az nagy dolog, hogy Mónika már nem olyan allergiás, mint eddig. Beláttam, hogy miért is allergiás. Amióta már nem vagyok én sem annyira „rágyógyulva” a kaja kérdésre, hanem pl. többet játszunk, kezdek hozzá közelebb kerülni. Borzasztó belátni, hogy egyre inkább problémának láttam őt és csak magamat sajnáltam, de aztán egyik beszélgetésünkkor megláttam, hogy: neki milyen rossz lehet, hogy nem alszik, hogy viszket a szeme, hogy haragszom rá…és akkor valami átfordult bennem: elkezdtem megérteni, elfogadni őt.”
  • „Ezzel együtt azt is beláttam, hogy nem attól leszek jó anya, ha különleges kajákat főzök, ha mindig rendben van a lakásban, hanem sokkal fontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, mert akkor tudok Annával is jó érzéssel együtt lenni.”

 A fentieken kívül láttam változást külső jegyeiben is, amiket vissza is jeleztem neki: elkezdett jobban öltözködni. Az addigi hozzáállását, hogy „itthonra minek” felváltotta az, hogy: „jobban érzem magam, ha rendesen fel vagyok öltözve, ha csinos vagyok”. Néha már úgy találkoztam vele, hogy egy kis smink is volt rajta.
Többet mosolygott, az addig többségében „nyúzott arckifejezése” kisimultabb, kipihentebb lett. Ha be is számolt konfliktusokról, már nem „saját magát sajnálta” benne, hanem a megoldást kereste.
Végül meg kérdeztem Tőle, hogy: mostmár „elég jó anyának érzi-e magát”? Amire csak elmosolyodott és azt mondta, hogy: „hááát…már elhiszem, hogy néha az is tudok lenni J”
Gyakorlatilag elérte, hogy bár még nem látta magát olyan anyának, mint amilyen szeretett volna lenni –amire talán magának is szüksége lett volna- de belátta, hogy nem kell tökéletesnek lennie, és Mónikának is jobb ez az „elég jó anya”, mint az általa hordozott „tökéletes anya”.

Amiben még mindig nem érezte elégedettnek magát az az, hogy sokszor volt dühös Pálra, amiért nem kap tőle elég figyelmet, odaadást. A másik, hogy egyre erősödött benne az a vágy, hogy folytassa a terhessége előtt éppen hogy elkezdett új életét. Nem látta hogyan tudja majd megvalósítani Mónika mellett, valamint nem látta –és emiatt is volt dühös Pálra- hogy ő hogyan tudja majd ebben segíteni. Azt nem tartotta jónak, hogy Pál továbbra is a „multi világban” dolgozzon, mert látszott, hogy szenved benne, de nem látta, hogy Pál célt, stratégiát épített volna fel arra, hogyan, mi felé fog majd kiszállni belőle. Hogyan fognak megélni? Egyre jobban zavarta, hogy –szerinte- Pál nem elég határozott, férfias. Ahogy saját igényei változtak, úgy zavarta az, hogy „Pál ugyanolyan maradt”.
Aztán az is egyre jobban zavarni kezdte, hogy amikor Pál gyerekei jönnek hozzájuk hétvégére, neki „háziasszonynak kell lennie”, és Pál nem segít eleget.
Bár az utolsó egy hónapban tudatosult benne, hogy ezt a „háziasszony szerepet” ő is vállalta magára, hogy ezzel is biztosítsa Pál számára, hogy több időt töltsön együtt a gyerekeivel, de hiányzott neki az, hogy ezt Pál is belássa, értékelje.
Ezt tetézte az, hogy Pál gyerekei is –éppen kamaszodva- rendetlenek voltak. Anna pakolt helyettük, nem mert rájuk szólni, mert nem találta ebben a rendszerben a saját helyét, szerepét, nem tudta mi az ami „kötelessége” és mi az, amihez „joga van”. Ebben a helyzetben is azt szerette volna, hogy Pál legyen férfiasabb, tartson kereteket ő a gyerekeivel.
Ezeket megfogalmazta újabb célokként is:
  • „Megtalálni az egyensúlyt magamban és Pál gyerekeivel való viszonyban, ha itt vannak”
  • „Hogyan tovább Pállal?”
(http://www.augeo.hu/)

2014. július 8., kedd

Nyolcadik fejezet: A folyamat fő szakaszai, mérföldkövei

Annával való együttműködésünk csaknem másfél évig tartott. A teljes folyamat bemutatása meghaladná e dolgozat kereteit, ezért a folyamat főbb mérföldköveit, jellemző történéseit emelem ki.

Az első szakasz: „elegem van magamból, mindenből és mindenkiből


Az első alkalmakon Anna nagyon sokat panaszkodott. Fő problémái a következők voltak:
  • „nincs elég tejem”
  • „Anna sokat sír éjszakánként is felébred, ezért ki vagyok merülve”
  • „mindenki kritizál a hordozó kendő miatt”
  • „Pál sokat van vidéken, nincs aki segítsen”
  • „dühös vagyok, elegem van”
Érdekes módon, szinte minden ilyen végletesen megfogalmazott rossz érzésének mentén eszébe jutott hasonló érzésekkel teli gyermekkori érzése is. Az egyik ilyen találkozásunk jellemzően mutatja be, mi minden dúlt egyszerre a lelkében:
(…)
Én: „Feszültnek látszol…”(szemei könnyesek, feszült a tartása…)
A: „igen, mert a héten megint nem volt elég a tejem…”
A: „mint a mesében: hol volt, hol nem… egyik nap igen, de aztán másnap megint kevés volt. Pedig annyit iszom, hogy már állandóan pisilni járok. Éjszaka is felkelek inni. Vigyázok a kajára is, mert ugye múltkor meséltem, hogy elvittem Mónikát egy biorezonanciás vizsgálatra, ahol megmondták, hogy érzékeny a lisztre, tejre, és a cukros dolgokra. Rendeltem kaját egy olyan étteremből, ahol így főznek, mégis mindig nyűgös volt, fájt a hasa, hasmenése volt...Én már nem tudom mit csináljak...”
Én: „Nehéz lehet ennyi mindenre figyelni és közben azt látni, hogy Mónika nyűgös…”
A: „igen, pedig mindent megteszek. És nem csak a kajában, hanem itt van a kendő kérdés is. Mónika szinte mindig rajtam van. Emiatt is mindig küzdenem kell, mert mindenki azzal jön, hogy nem kéne állandóan cipelnem, hanem le is kell tenni, mert majd nem fogom tudni később letenni... Túlságosan magamhoz kötöm stb.” (Sok végletes, „túláltalánosító” szót használ: „mindent”, „mindig”, „mindenki”. Ezek számomra nagyon mély elkeseredést sugallnak és azt üzenik, hogy: „túl sok ez nekem, nem bírom”, valamint azt, hogy valamit távolít magától. Ezek kívül megjelent a düh is a hangjában, ezért erre reagálok, mert azt feltételezem, hogy ez kettő együtt azért jelent meg benne, mert olyasvalakire haragszik, akire „nem lenne szabad”.)
Én: „ki volt legutóbb, aki ilyet mondott?”
A: „az anyósom. Ráadásul ő nem direktben mondja, csak célozgat, hogy: „nem kéne kicsit letenni azt a gyereket. Elfáradsz így. Neked is pihenned kell. stb.” (gúnyosan utánozza a hangját, fintorog hozzá…már nagyon dühösnek látszik…)
Én: „Célozgat…aha.”
A: Ilyenkor azt érzem, hogy meg tudnám fojtani... Komolyan! Amúgy is utálom, mert látszik Pálon is, hogy ilyen „hülyén” nevelte. De szerencsére mellettem megváltozott...(itt kíváncsian vártam, hogy merre indul tovább: marad az anyósánál, vagy tovább megy Pál felé…!? Ezért csak megismételtem, amint mondott, kicsit finomabban fogalmazva)
Én: „tehát annyira dühös leszel rá, hogy még olyan végletes gondolatok is megjelennek benned, hogy legszívesebben megfojtanád?”
A: „igen…ő idegesít…érdekes, ha egy barátnőm mond hasonlót, akkor könnyen tudom kezelni, de az anyósomat mégsem küldhetem el a ...ba.”
Én: „mit gondolsz, mi lenne akkor, ha elküldenéd? (kíváncsi voltam mit feltételez)
A: „Nem tudom, biztosan megsértődne és nem jönne...De nem akarok vele veszekedni, hála az égnek ritkán jön.  Meg végül is segít, amikor Pál több napig nincs itthon…”
Én: „Tehát végül is segít, amikor Pál nincs itthon”
A: „igen, de miért szól bele abba, hogy mit hogyan csinálok, nem tök mindegy neki? (sóhajt, elhallgat, gondolkodik…)
A: mit csináljak vele? Mégiscsak a férjem anyja, aki segíteni jön…Ha elküldeném, azzal több feszültség járna…meg akkor még ennyi segítségem se lenne.”
Én: „aha…tehát nem küldenéd el, mert azzal több feszültség járna és végül is segíteni jön”
A: „hm…(enyhül a feszültsége, már nem látszik indulatosnak) tulajdonképpen nem mindegy mit mond, úgyis úgy csinálom, ahogy akarom, nem?
Én: „tulajdonképpen  úgyis úgy csinálod, ahogy akarod…”
A: „hát ez az!... (kihúzta magát, már egy félmosoly is átsuhant az arcán) Nekem jó, ha Mónika rajtam van és én tudom, hogy neki is jó, akkor nyugodt!”
Én: „ha rajtad van, akkor nyugodt…aha.
A: „Igen és Pál támogat ebben, sőt van, hogy ő is így altatja el. Vele ebben abszolút egyetértünk…
És Anyu! Ő kezdettől mellettem van. Nem is tudom mi lett volna velem nélküle... (elsírja magát) Múltkor is, amikor már nem bírtam, mert nem volt időm főzni, Pál is sokat dolgozott, hazamentem hozzá két hétre. Minden nap olyanokat főzött, amit megehetek. Otthon nyugodt voltam, és volt elég tejem is...”
Én: „aha, tehát anyukád melletted van, és amikor nála voltatok, nyugodt voltál és még tejed is volt…”
A: „igen, anyu gondoskodott rólam…(sír…)
Még apu is tök normális volt, pedig amúgy utálom, de amióta Mónika megszületett, más lett. Gügyög, foglalkozik vele... Meg amikor itt voltak egy hosszú hétvégén nálunk, apám ágyba hozta nekem a reggelit, körülugrált... Az apám, engem!? Eddig le se …, azt se tudta, hogy létezem, mostmeg így Annácskám, meg úgy Annácskám...”
Én: „Apu is gondoskodott rólad annak ellenére, hogy eddig nem…megváltozott?”
A: „Igen, változott…nem mondom, hogy gyökeresen, de sokkal normálisabb, mint amilyen volt...Na, persze annál, mikor  alkoholista volt, nem nehéz jobbnak lenni...utáltam. Most is haragszom rá.”
Én: „Korábban azt mesélted, hogy alkoholista.  Ezek szerint már nem iszik?”
A: „Már nem. Többször volt elvonón, Úgy emlékszem legutóbb 5-6 éve azóta úgy tudom nem.”
Én: „ha jól értem már több éve nem iszik, és változott is, de most is haragszol rá…”
A: „Igen, mert nem tudom elfelejteni milyen undorító volt…”
Én: „Bántott?”
A: „bántani nem bántott, fizikailag, csak levegőnek nézett. Sosem foglalkozott velem, mindig egyedül voltam a szobámban, ő meg tévézett...Most képzeld el, olyan szinten nem tudta, hogy mi van velem, hogy emlékszem egy óvodás ünnepség volt, talán évzáró és anyu nem tudott elmenni a fényképekért, amik készültek, ezért aput küldte el, aki nem rólam, hanem egy másik kislányról hozott képeket...El tudod ezt képzelni??? Egy másik gyerek képeit hozta el, mert nem ismert meg a képen!!! (megint sír és dühös...)
Én: „egy másik kislány képét hozta el???”
A: „most képzeld el! Hogy lehet ilyen? Nem ismeri meg a saját lányát??? Hogy lehet ilyen szemét?” (zokog…)
Én: „ez fájdalmas érzés lehetett…” (2009. november)
Összegzés: Erre az alkalomra, mint ahogy a többire is ebből a kezdeti az időszakból az volt a jellemző, hogy Anna érzelmei rendkívül széles skálán hullámzottak. Ha egyik pillanatban még meg is könnyebbült, a másikban már mélységesen szomorú lett egy múltbeli emlék felbukkanásától. Aztán meghatódik anyukája gondoskodásától, a másik pillanatban dühös lesz édesapjára.
Fontosnak tartottam, hogy ezekben a hullámzásokban csak „tartsam őt”. Elfogadtam őt dühösnek is, és megértettem szomorúságát is. Megértettem milyen nehéz lehet fáradtan, egyedül egy olyan kislánnyal, akinek ételallergiája van. Megértettem, átéreztem dühét, amikor arról mesélt, hogy édesapja nem foglalkozott vele. Eszembe jutott, hogy most férje is „sokat van távol”, ami előhozhatta benne azt, hogy magára maradt, nem foglalkoznak vele.
Úgy gondoltam, hogy fontos a lelkének, hogy szabadon kifejezze az érzéseit. Több alkalom telt el így, hogy Annából ömlöttek a gondolatok, érzések folyamatosan. Viszont fokozatosan kezdett megkönnyebbülni is, mintha terheket rakott volna le.
Egy fontos momentum került még elő, ami érdekes asszociációra ragadtatott. Abból kiindulva, hogy édesapja „egy másik kislány képét hozta haza” egyik alkalommal Annának eszébe jutott, hogy édesapja –aki szőke, kékszemű- egyszer régen –részegen- mondta neki, hogy ő szőke, kék szemű kislányt szeretett volna. Anna –ahogy édesanyja is- sötétbarna hajú, sötétbarna szemű. Tehát édesapja egy „másik kislány képét hordozta magában”.
Anna egy szőke kékszemű férfihez ment hozzá, és gyermekük Mónika is szőke, kékszemű lett, akivel Anna édesapja „gügyög, szívesen van vele, kényeztetni”. Arra gondoltam, hogy Anna tudattalanul olyan „gyermeket szült magából”, akire édesapja vágyott. Talán efeletti örömében is kezdte Annát is „körülugrálni”.
Ahogy egy korábbi fejezetben is írtam: feltételeztem, hogy Anna identifikációs folyamatát negatívan befolyásolhatta, hogy édesanyja fiúnak várta. Azzal, hogy édesapja pedig szőke kékszemű kislányt várt, egy újabb megerősítést nyert bennem az, hogy Anna –ahogy felnőtt anyaként is- küzdött az elfogadásért, szeretetért azokkal a képekkel szemben, amiket szülei rá vetítettek saját vágyaikként.

Az első szakasz zárása: „jobban vagyok, de…”


Az első szakasz –ami ugyan 10 alkalom volt, de decemberbe karácsony és újév környékén több alkalom kimaradt, így január végéig tartott- zárásaként megbeszéltük, hogy sikerült-e elérnünk a kitűzött célt: megéretni, hogy miért is nem érzi magát jó anyának.
Az lett a konklúziója, hogy: részben érti. Ahogy lelke kezdett megkönnyebbülni, saját maga kezdte meglátni a párhuzamokat a jelenlegi érzései, helyzete és a múlt érzései és helyzetei között.
Meglátásai a következők voltak:
  • „azért mentem ugyanabba az iskolába, mint anyám és azért tanultam ugyanazt a szakmát, mint ő, mert valahol meg akartam neki felelni, de nem is láttam magam előtt más utat, csak ez volt. A fősulin már nem akartam olyan jól tanulni, de csak az volt a lényeg, hogy meglegyen a diplomám és elhúzhassak otthonról. Ez volt a cél. Csak később jöttem rá, hogy valójában én nem ezt szeretném csinálni, de csak évek múlva mertem elkezdeni megvalósítani.”
  • „úgy éreztem szétszakadok attól, hogy bármit is csinálok anyaként, az nem jó, mert Mónika sokat sír, allergiás stb. Aztán valahogy elkezdtem lenyugodni. Sok segítséget is kaptam: anyutól, anyósomtól, tőled…talán ezért úgy érzem „levegőhöz jutottam” és kezdtem belátni, hogy valójában mindenki támogat, csak nem tudtam elfogadni, csak arra koncentráltam, hogy mi nem jó, hogy mennyire haragszom a múlt miatt. Bár most sem tudom azt mondani, hogy nem vagyok néha dühös, vagy szomorú, ha eszembe jut valami a múltból, de már nem csak ez van bennem. Pl. tudok hálás lenni a segítségért.”
  • „elkezdtem magammal is foglalkozni. Pl. ha van időm, olvasni, rajzolni. Eddig csak a gyerekkel foglalkoztam, nem tudtam kikapcsolódni. Hogy van egy kis időm magamra is, több az energiám, türelmesebb lettem.
  • „Az is fontos változás bennem, hogy most már nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye arról, hogy sokat van rajtam Mónika és ez jó érzés.”
  • „De amit talán először kellett volna mondanom: sokkal kiegyensúlyozottabb lett a tejtermelésem! Néha kicsit kevesebb, de ez természetes, na, meg hogy már nem érzek lelkifurdalást amiatt, hogy Mónika mást is eszik, ehet, nem is félek annyira, hogy nem fogom tudni táplálni”
Elmondta még, hogy azt még ugyan nem teljesen értette meg, hogy miért nem érezte –és még most sem teljesen- érzi magát jó anyának, de önmagában az, hogy jobban van, sokat jelent neki.
Úgy érzi, hogy sokszor indokolatlanul dühös Mónikára, és Pálra is. Mónika ételallergiájáért is saját magát tartja felelősnek (Anna bemutatásában említettem, hogy sokat foglalkozott alternatív gyógymódokkal, spirituális tanokkal, így ő azt gondolta, hogy –mint minden betegségnek- gyermeke allergiájának is lelki oka van), amit szeretnek megfejteni és feloldani.
Ezért abban maradtunk, hogy még 15 alkalommal fogunk találkozni, mert szeretné:
  • Még jobban megérteni, hogy miért nem érzi magát még mindig jó anyának
  • A dühét jobban kezelni
  • Megfejteni Mónika allergiájának okát

2014. július 7., hétfő

A segítő kapcsolat - folytatás

Az első beszélgetés

Én: „Tetszik a lakásod. Kedvelem a natúr fa bútorokat, az apró színes dísztárgyakat.”
A: „Hát igen szép, de nagy munka volt átalakítani. Nem is voltunk itt, amikor kivágták a falat. Nagyrészt az én munkám és ötleteim valósultak meg.” –közben mosolyog, ahogy körülnéz, mintha most venné észre a részleteket.
Én: „A mandalákat is Te festetted?”
A: „Igen. Hiányzik is az alkotás. Mindig is szerettem valamit alkotni: festeni, rajzolni, gyöngyöt fűzni…
De hát most nem ez van. Minden időmet kitölti Mónika. Szeretném jól csinálni, de úgy érzem már nem bírom… szinte egész nap egyedül vagyok itthon, Pál dolgozik, ha hazajön, sokszor itthon is dolgozik. Nincs segítségem, anyámék is majdnem 300 km-re vannak…Jó, mondjuk a szülés után anyu volt itt, és sokat segített, hogy ő főzött, mosott, mosogatott helyettem, de nem tud mindig itt lenni…” –elkomolyodik, látszik, hogy a könnyeivel küszködik.
Én: „aha…jól szeretnéd csinálni, de nincs, aki segítsen, ha kell.”
A: „Igen!…Nem tudom mikor teszek jót, mikor nem…Itt van pl. ez a hordozó kendő. Tudom, hogy jó a gyereknek, ha rajtam van, mégis mindenki más azt mondja, hogy nem kéne ennyit „lógjon rajtam” a gyerek, mert majd nem tudom letenni, egyedül hagyni…De miért is kéne egyedül hagynom, hiszen az a jó, ha együtt vagyunk, ha rajtam van…Nem?”
Én: „Te úgy érzed, hogy jó, ha rajtad van, de mások szerint meg nem…”
A: „Igen, nekem is és neki is így jó, mégis, mikor emiatt …-nak (megj: itt káromkodást használt), akkor elbizonytalanodom, hogy tényleg jó-e így? Mert azt látom, hogy tényleg csak így tud elaludni, vagy cicin. Mások meg mesélik, hogy milyen jókat alszik már a gyerekük egyedül…Mónika meg nem. Sokat sír, éjszaka is többször felébred cicizni. Nekem viszont meg már alig van tejem…Pedig rengeteget iszom, figyelek a kajára is, mégsem elég…Mit csináljak? Annyira kivagyok már ettől, hogy mindent megteszek, de még arra sem vagyok képes, hogy szoptassam…” –elsírja magát.
Én: „Elbizonytalanodtál, mert úgy érzed, hogy mindent megteszel, de Anna ennek ellenére sokat sír, sokszor felébred…és azt tapasztalod, hogy nem elég a tejed…”
A: „Ez a legnagyobb bajom! Elterveztem, hogy legalább egy évig szoptatok, meg annyit olvastam, hallottam erről, hogy ez mennyire fontos, most meg úgy látszik, hogy fél év után már elapad a tejem…mi lesz, ha nem tudom szoptatni? Én nem akarom, hogy tápszerezzen!” –a sírás mellett megfeszül, olyan, mintha valakire a dühös lenne, mintha azt mondaná:  „csakazértse!”.
Én: „úgy látom, dühít ez a helyzet…”
A: Felcsattan: „Igen, …-ra dühös vagyok, mert nem értem miért van ez? Mit csinálok rosszul?”
Én: „Dühös vagy, mert nem érted mi rossz van abban, amit csinálsz…”
A: „hát ez az, hogy szerintem nem csinálom rosszul…de mégis olyan, mintha állandóan küzdenem kéne mindenkivel szemben és én lennék a „hülye különc”, aki nem hajlandó úgy csinálni, ahogy azt szokás…”
Én: „aha…különcnek érzed magad, mert nem úgy csinálod, ahogy mindenki más?”
A: „Igen. Az voltam mindig is! Gyerekként is különc voltam, magányos, „eminens”, „pedál”, „jó tanuló-jó sportoló”, még kitüntetést is kaptam érte. És most is az vagyok: „alternatív anyuka”, mert az ismeretségi körömben pl. senki nem használ hordozó kendőt…
Na, meg nemrég kiderült, hogy Mónika liszt-, tej-, és cukor-érzékeny…Emiatt is lelkifurdalásom van, hogy ez is miattam van. Ezért is különc vagyok, csak az én gyerekemnek van baja…” –még jobban sír.
Én: „gyerekként is és most is „másnak”, magányosnak és küzdelmesnek éled meg az életed…”
A: „…gyerekként rettentő magányos voltam. Ami elsőként és legtöbbször előjön, hogy ott vagyok a szobámban, és mindig egyedül játszom, később meg egyedül tanulok. Anyám a konyhában, apám a nappaliban a tv előtt. A suliban sem nagyon volt barátom/barátnőm, csak a kézilabda edzéseken voltam nagyobb társaságban.
Aztán ami még eszembe jut, hogy kis koromban sokat voltam az unokatesóméknál. Egy utcában lakunk. A lány unokatesómmal egy osztályba is jártunk, –fél évvel fiatalabb nálam- a bátyja 7 évvel idősebb. Ő sokat vigyázott ránk, vitt minket mindenfelé. Őt bírtam. Meg az apjukat is, ő is sokat játszott velem. Olyan „pót-apuka” volt nekem.
De azt hiszem alapvetően az maradt meg bennem, hogy magányos vagyok.”
Én: „Ha jól értem, akkor a gyerekkorod magányosan élted meg és ezt a magányt csak az unokatestvérek enyhítették?”
A: „Hát igen, ezt lehet mondani…csak azt nem értem, hogy most miért érzem magam megint hasonlóan egyedül, mikor van férjem, vannak barátnőim, van egy csomó ismerősöm, mégis az van bennem, hogy magamra maradtam, egyedül kell minden nap megküzdenem mindennel, mindenkivel.”
Én: „Aha…egyedül küzdeni mindenkivel…”
A: „Küzdeni…igen. De miért kell küzdeni? Hogy csinálják mások? Miért nem lehet egyszerűen? Megvan mindenem: van férjem, nem vagyok hülye, anyagilag is jól vagyunk, minden kéznél van, mindent megvehetünk, amire szükségünk van, még van bejárónőnk is, aki takarít helyettem. Hányan cserélnének velem? Hányan élnek sokkal rosszabbul, mint én?
…Á!…biztosan velem van a baj, hogy ezt nem tudom értékelni, örülni, elfogadni…csak nyavalygok”.
Én: „Az jutott eszembe, hogy ez olyan, mintha valaki azt mondaná Neked: „Anna, ne nyavalyogj, hiszen mindened megvan, tedd a dolgod!”
A: „…hm…igen, ez volt mindig is otthon: „tedd a dolgod, tanulj jól, játssz egyedül, oldd meg egyedül…”. Tényleg, mintha most is ez lenne: nincs kihez fordulnom, nem is fordulhatok, mert egyedül kell megoldanom, nem számíthatok senkire. Pedig, szükségem lenne támogatásra, de valahogy az van bennem, hogy az „nekem nem jár” és én vagyok a béna, mert nem tudom megoldani.
Akkor ezért kerestem mindig valami visszajelzést, megerősítést másoktól, mert sosem bíztam magamban, hogy egyedül is képes vagyok. Otthon az volt a természetes, hogy mindig kitűnő tanuló vagyok, nem kellett velem foglalkozni, mindenki teszi a dolgát: apu dolgozik, pénzt keres, anyu is dolgozik, főz, mos, takarít.
Tényleg! Anyunak sem segített soha senki, mégis munka mellett főzött, mosott, takarított mindig. Én viszont sosem akartam „háziasszony” lenni! Én nem szeretek takarítani, főzni! Én nem akarok olyan „rabszolga” lenni, mint anyu, aki egész életében csak ezt csinálta. Apu meg sosem értékelte, sosem mondta, hogy ízlik neki a kaja, semmit, csak döglött a tv előtt…”
Én: „Olyan, mintha anyukád példájából az maradt volna meg benned, hogy anyának lenni „magányos” dolog és egyfajta „rabszolgaság” amit apukád ráadásul nem értékelt, vagyis „értéktelen”. Ezért nem akarsz olyan lenni, mint ő, de azt tapasztalod, hogyha másként csinálod is –ugyanúgy kitűnően, mint az iskolában- mégis magányosnak érzed magad”
A: „Érdekes…ez így még sosem állt össze bennem, de lehet benne valami…Akkor ezért nem érzem magam jó anyának, mert nemhogy jobban, hanem még úgy sem tudom csinálni, mint anyu? Hiszen ő jobb háziasszony, jobban főz…sőt, neki még volt egy alkoholista férje is, aki csak kihasználta, még ezt is el kellett tűrnie. Én tuti, hogy nem tűrném el, ha Pál ilyen lenni. Kapásból kirúgnám. Anyu meg csak nyelt, és eltűrt mindent, megbocsájtott százszor.
De azt hiszem igazad van: én nem akarok olyan szolga lelkű anya lenni, mint anyu! Csak akkor mit tegyek? Mitől leszek én jó anya? Milyen jó anyának lenni?
A: „Az eddigiek alapján úgy látom ezek a legfontosabb kérdések számodra:
·         „Miért érzem magam rossz anyának?”
·         „Milyen egy jó anya?”
·         „Hogy lehetek én is jó anya?”
Egyetértesz ezzel?
A: „Igen, azt hiszem tényleg ezek a legfontosabbak most.”
Én: „Ezekre a kérdésekre –amik majd még lehet, hogy változnak, alakulnak közben- próbáljuk meg együtt megtalálni a válaszokat, de itt és most megállunk.
Tudunk találkozni a jövő héten is ugyanebben az időben?”
A: „Igen, köszönöm! Úgy érzem már most is világosabb lett számomra, hogy mi is van bennem és egy kicsit meg is nyugodtam. Akkor találkozunk a jövő héten.” (Első beszélgetés Annával, 2009. November)

Az első interjú tapasztalatai

Minden nő életének az egyik legnagyobb, –ha nem a legnagyobb- változása az, amikor anya lesz. Teste-lelke alapvető változásokon megy keresztül a gyermek fogantatásától, a megszületéséig és úgy gondolom nem ér véget a szüléssel, hanem utána is tovább alakul, formálódik.
„Bizonyos értelemben, az anyának pszichésen éppen úgy meg kell születnie, mint ahogy a babának fizikailag. Amit a lelkében világra hoz, az egy új öntudat: az anyaság érzése.”
(Daniel N. Stern: Anya születik. 2007. 5. oldal)
Annával való első találkozásom után felidéztem magamban Annát a tőlem telhető legteljesebb formában: öltözködését, tartását, mondatait, hangulatának változásait, tekintetét, annak változásait attól függően, hogy éppen férjére, Mónikára vagy éppen múltjába visszafelé néz-e.
Amikor a múltjába révedt szomorú volt a tekintete, amikor férjére, neheztelés, feszültség tükröződött benne.
Ezek után lett az a hipotézisem, –ahogy azt már az előzőekben is kifejtettem- hogy Anna lelkében kétféle „anyakép” „küzd egymással”. Egyfelől él benne az a minta amit, mint minden nő, az édesanyjától –és ha volt alkalma megtapasztalni, akkor a nagymamájától- hoz arról, hogy milyen egy nő, milyen egy anya.
Másfelől tudatosan készülve az anyaságra, kialakított egy képet magában arról, hogy ő milyen anya szeretne lenni. Ez részben az édesanyai minta tagadására –„ami nekem nem volt jó, azt nem tehetem meg a gyerekemmel”, másrészt az azóta megtanult és a társadalomban tapasztalt mintákra épül.
Feszültsége szerintem ebből is fakad: „másként csinálom, mint az anyám, de így sem érzem jó anyának magam, mit tegyek?”.
„Egy nő mindig az anyja lánya marad, és ez a kapcsolat, legyen jó vagy rossz, az énje központjában áll. Ha gyermeke születik, onnantól inkább anyaként azonosítja magát, mint leányként. A korábbi azonosulás, az anyja lányaként töltött élete a múlttá válik, miközben anyaként megélhető jövője –annak összes nagy lehetőségével- most kezdődik. Vagyis ez az alapvető és igen gyorsan lezajló változás egy mély veszteséggel is jár, miközben nagyszerű távlatot nyit. Bárhogyan is, sosem lesz többé egyszerű leány. Abban a bonyolult érzelmi zűrzavarban, amelyet a legtöbb nő átél kisbabája születése után, az a különbség igen fontos elem. Ez magyarázza, hogyan érezhet boldogságot és szomorúságot egyszerre –boldogságot a jövevény miatt és szomorúságot azért, amit örökre elhagyott.” (Daniel N. Stern, 2007. 8-9. oldal)
Gyermeke születésével Anna lelkében is központi helyre került az anyjával való kapcsolat, minta. Elmondása alapján az édesanyjának életében anyának lenni egyet jelenthetett egy magányos „háziasszonyi” szereppel: jól kell tudni főzni, mosogatni kell, takarítani kell és „nyelni mindent”. Anna szerint ez egy „rabszolga sors”, amilyet ő nem szeretne. Ettől az életformától való távolodását kifejezte azzal is, hogy „300 km-re költözött” a szülői háztól, valamint, hogy nála az ilyen „rabszolga munkát” átveszi a bejárónő. De ez is okozhat egy belső feszültséget, hogy egy jó anya megengedheti-e magának, hogy bejárónőt tartson? Hiszen ezzel eltér a lelkében élő mintától. Az is okot adhatott nála lelkifurdalásnak, hogy azt viszont jónak élte meg, amikor szülése után édesanyja eljött és főzött, mosott, takarított helyette.
Ő nem házi munkával, hanem minden idejét a gyermekével szeretné tölteni: „kendőben mindig rajta lóg” és még „elaludni is csak cicin tud”. Így Mónika majd biztosan nem érezheti magát olyan „magányosnak”, mint amilyennek ő érezte magát.
Ezzel viszont Anna újra a különc szerepébe került a többi anya között, mert ők nem így csinálják, nem erősítik abban, hogy jól csinálja. Emellett előjött Mónika „különcsége” is azzal, hogy –a többi ismerős gyerekhez képest „más”- étel allergiája van.
Édesanyjának fizikai távolságán túl, Anna gyerekkori magány érzésének felszínre kerülését erősíthette az is, hogy: „Pál sokat dolgozik, sokszor este is”, amiből azt élhette meg, hogy „nem számíthatok a férjemre segítségként”. Feltételezem, hogy az otthoni szerepeik változását nem tisztázták egyértelműen, mert abból, ahogy Anna arca változott, mikor Pálra nézett és ő nem nézett vissza rá, azt éreztem, hogy kimondatlan érzések feszülhetnek köztük.
Pál ugyan nem alkoholista, –sőt sportos, egészségesen él- mint Anna édesapja volt és nem a TV előtt „döglik”, de ugyanúgy nem néz rá, „észre sem veszi Annát” a szükségleteit, mint ahogy édesapja sem vette észre.
Anna édesanyja a konyhában, édesapja a nappaliban „élte az életét”. Valószínű, hogy nem sok kommunikáció volt köztük, így Annának sem biztos, hogy vannak szavai, mintái arra, hogy kifejezze ezeket a szükségleteit, és valószínűleg az is él benne, hogy a férjemet „el kell fogadni úgy, ahogy van”, ahogy édesanyja is számtalanszor megbocsájtott az alkoholista férjének és kvázi „hagyta”, hogy úgy éljen, ahogy akar.
Az is felmerült bennem, hogy Anna szülei ugyan egy házban étek, de külön szobákban, elszeparálódva. Az, hogy Anna szorgalmazására: kivették a falat a lakásban, azt is üzeni nekem, hogy: „itt nem fog senki elszeparálódni, itt mi együtt élünk”. Mindenki látható, mert„egy-lég-terű” lett az élettér.
Az első találkozásunk után ezeket a momentumokat találtam a legmeghatározóbbaknak Anna problémájában.

Az első három találkozás jelentősége

Az első interjú jelentőségén túl fontos szakasznak tartom együtt az első három alkalmat is. Úgy gondolom, hogy minden segítő munkához elengedhetetlen, hogy kialakuljon bennem az, hogy tudok segíteni a kliensnek, nincsenek ellenérzéseim, feszültségeim, amik arra utalnának, hogy a kliens problémája előbb magamban feldolgozandó problémát hoz elő.
„Gyakran felvetődik olyan kérdés is, hogy a terapeuta ezzel és ezzel a konkrét beteggel képtelen dolgozni. Egyik szegedi találkozón Rogersnek is feltették a kérdést: mit tenne, ha ezt tapasztalná egy kliensével kapcsolatban? –„Tanácsot kérnék”- volt a válasz. Valóban, vannak a terápiás gyakorlatban olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen, hogy tanácsért forduljunk valakihez” (Tringer László, 2007. 105. oldal)
Ezért én minden alkalommal el szoktam mondani a klienseknek, hogy az első 2-3 alkalom az „ismerkedés szakasza” is, ami ugyan a kapcsolat kialakításának, kialakulásának a része, de alkalmat ad az önvizsgálatra, önreflexióra is a kliens és a saját oldalamról is. Általában a harmadik alkalommal kötjük meg a közös munkára a szerződést, de csak akkor, ha mindketten úgy érezzük és ki is mondjuk, hogy a közösen megfogalmazott cél elérésben együtt tudunk dolgozni.

A szerződés kötés

Első körben abban egyeztünk meg, hogy heti egy alkalommal fogunk találkozni, ugyanabban az időben, 1 órára 10 alkalommal.
Ennek az időszaknak azt a célt fogalmaztuk meg közösen, hogy segítségemmel meg tudja érteni, mi az oka annak, hogy kedvező anyagi körülményei, tudása, tapasztalata ellenére miért nem érzi magát jó anyának. Röviden: „Miért érzem nem érzem magam jó anyának?”
A 10. alkalom után értékelni fogjuk, hogy elértük-e a kitűzött célt és ennek eredményétől függően eldöntjük, hogy szükséges-e további közös munka és akkor továbblépünk az első alkalommal megfogalmazott második kérdésre: „Milyen egy jó anya?”, vagy új, más célt fogalmazunk meg, vagy az elért eredmény, felismerés birtokában már önállóan is tudja tovább vinni az életét és akkor lezárjuk a közös munkát.
A szerződést 3. találkozásunk alkalmával kötöttük meg a fenti keretekkel, céllal, amelyre mindketten kimondtuk, hogy eddig találkozásaink alapján úgy érezzük, hogy tudunk együttműködni.
(http://www.augeo.hu/)

2014. július 4., péntek

Hetedik fejezet: A segítő kapcsolat

A Rogers-i non-direktív segítő beszélgetés alapján

Ahogy arra már korábban is röviden utaltam, magam is arra jutottam pedagógusi és önismereti tapasztalataim során, ahová Rogers is: „Úgy találtam, hogy minél inkább önmagam tudok lenni egy kapcsolatban, annál alkalmasabb lesz ez a kapcsolat a segítségnyújtásra. Ez azt jelenti, hogy a lehető legteljesebb mértékben tudatában kell lennem a saját érzéseimnek oly módon, hogy azok ne váljanak szét két különböző szintre: az egyik, amit kifelé mutatok a segítő attitűdöm tükröződéseként, míg a másik egy mélyebb, valódibb, tudatalatti szinten megjelenő attitűd. Ha önmagam tudok lenni, az azzal is együtt jár, hogy a szavaimban és a viselkedésemben kifejezem a bennem lakozó érzéseket és attitűdöket. Csak ily módon válhat a kapcsolat valódivá (igazzá) és ez a valódiság –úgy tűnik- a fejlesztő tevékenység elsődleges feltétele.” (Carl R. Rogers, 2010. 65. oldal).
Elsődleges célommá vált nem csak a segítő kapcsolatban, hanem az élet minden területén az, hogy „kongruens” legyek. „Kommunikációelméleti fogalmakkal a kongruenciát úgy határozzuk meg, hogy a beszélő fél verbális- és nem verbális közlései és a személy belső állapota egymást átfedik.
(…) Pontosabb megfogalmazással a kongruencia az önkép és a tapasztalatok (élmények, saját gondolkodás, érzések, tettek) szubjektív összhangját jelenti. A személyközpontú irányzat logikája szerint a kongruencia egyúttal a lelki egészség alapfeltétele is.” (Tringer László, 2007. 115. oldal)
Mikor Annával találkoztam, már több évnyi tanulás, pedagógusi és másfél éves saját egyéni pszichoterápiára, és szupervízióra „járás” tapasztalata „volt mögöttem”. Az Annával való munka közben is folyamatosan jártam egyéni terápiára, egyéni szupervízióra és egy másik szupervízorhoz is csoportos szupervízióra, ahol esetmegbeszéléseket tartottunk.
Addigra eljutottam odáig, hogy nem jó segítője akartam lenni Annának, hanem az egyes üléseken vele lenni, megérteni, elfogadni őt úgy, ahogy van.
„A személyközpontú terápia nondirektivitása abban is megnyilvánul, hogy nem követ semmiféle „stratégiát”, vagy taktikát. Az egyes üléseket nem előzi meg semmiféle előre rögzített koncepció. Minden egyes találkozás bizonyos fokig út az ismeretlenbe, „kaland”, amely pillanatról pillanatra, a mikro-készségek érvényesítése révén valósul meg. Nyilvánvaló, hogy a kliens központi problémái kerülnek előtérbe a látszólag spontán beszélgetés során is. A terapeuta a kliensre hagyatkozik, az ő belső megismerő folyamataira, és nem kívülről felépített rendszerre épít. Ezért a páciens belső élményvilágát igyekszik követni, s az önfeltárási folyamatot előmozdítani”.  (Tringer László, 2007. 103-104. oldal)

Hogyan jutott el hozzám? Első találkozásunk körülményei

Anna az első kliensem munkatársa volt még „a multis” időkből. Ő mesélt neki rólam, hogy élte meg velem a közös munkát. Anna már a szülésre felkészítő tanfolyamra is más, számára megbízható barátnő ajánlásával ment el. Ahogy később elmesélte: „csak úgy a neten” nem keresett volna, segítőt, pszichológust, mert fontos neki, hogy előtte már valaki, –egy számára már elfogadott személy- „jónak találja”.
Mikor először felhívott telefonon –2009 novemberében- kicsit hadart, de értelmesen, összefüggően beszélt, mégis kicsit nehezen fogalmazta meg mit is szeretne. Volt kliensemre hivatkozott és annyit mondott, hogy hosszas vívódás után döntött úgy, hogy segítséget kér, mert már mindent megpróbált: kineziológiát, családállítást, spirituális tanácsadást, asztrológust, rengeteg könyvet elolvasott a gyereknevelésről, meghallgatta tapasztalt barátnők véleményét, a családjáét, de mégis folyamatosan rosszul érzi magát, kimerült, álmatlan, erőtlen. Nem tudja mikor teszi jól a dolgát, mikor nem, mindenkinek más róla a véleménye. Egy darabig biztos volt magában, de egyre inkább úgy érzi, elbizonytalanodott, és azt kapja visszajelzésként is, hogy ő valamit nem jól csinál, nem jó anya.
Mikor rátértünk a közös munka kereteire, lehetőségeire, kibökte, hogy mivel a gyermeke még csak fél éves, nem szeretné a találkozásunk idejére sem egyedül –másra- hagyni se a férjével, se baby-sitterre, ezért: „megoldható-e, hogy én menjek hozzájuk?”
Tisztában voltam, vagyok vele, hogy nem szerencsés se a kliens, se a segítő saját életterében tartani az üléseket, de úgy éreztem, hogy fontosabb az, hogy segítséget kapjon, mintsem az, hogy esetleg emiatt lemondjon róla. Hogy a körülmények hogyan befolyásolták az üléseket, milyen hatással voltak rám, arra később kitérek.
„Mint hallottunk arról, hogy az első interjúban információ formájában kapunk anyagot életútról, emlékekről, a kapcsolatok hálózatáról, élményekről, fantáziákról, aktuális konfliktusokról, gondokról, bajokról, álmokról és sok egyébről. Ezen kívül azt tapasztaltuk, hogy ezek az információk nem véletlenül adódnak, hanem olyan jelenetté állnak össze, amely mint az első interjú központi magja különösen fontos információ forrás a lelki kórfolyamatok megértéséhez.” (Hermann Argelander. 2007. 79. old.)
Bár ez az idézet elsősorban a pszichoterápiás első interjúról szól, de úgy tapasztaltam, hogy ez a fajta „központi mag” ugyanúgy körülíródik a segítő kapcsolat első beszélgetésében is.
Ugyanakkor az alap probléma –és az ahhoz való viszony- folyamatosan alakul a segítő kapcsolatban:
(…) De szinte semmi értelme sincs a minél teljesebb katalógus-szerű felsorolásnak, hiszen segítőként tudva tudom, hogy az első interjúban felmerülő probléma a második, harmadik, tizedik vagy még későbbi interjúban teljesen mássá alakul át.
(…) Úgy tűnik, hogy a sok-sok kliensem lényegileg ugyanazt a kérdést tette fel. (…) „Ki is vagyok én valójában?” (Carl R. Rogers, 2010. 151. oldal).
Én Argelander megfigyelésével értek egyet, ezért Annával történt első találkozásunkat szeretném részletesebben kifejteni, hogy bemutassam azt a kiinduló állapotot, ami aztán folyamatosan alakult a kapcsolatunk során.

Az első találkozás

Anna egy nagyváros egyik nagy lakótelepének, 10 emeletes lakóházának 10. emeleti, 45 nm-es, 1,5 szobás, pici konyhás lakásában lakott férjével: Pállal és fél éves lányával: Mónikával.
A lakás egyedileg volt átalakítva. Mivel legfelső emeleti, ki tudták vágni egyik fő falát, amivel jelentősen megváltozott a lakás összképe: a szűk előszoba, és folyosó helyett így a kis ízléses előszoba-fal mellett a nappali-étkező látványa fogadott, szemben faltól-falig nyugatra néző ablakok, ami miatt még így ősszel is besüt a délutáni nap.
Minden bútor a beépített szekrénytől az étkező bútorain át a nappali polcrendszerén át egyedileg a lakásba készített/készíttetett, natúr-fa. A falakon körben Anna saját készítésű képei, mandalái. A polcokon, komódokon apró színes, ízléses dísztárgyak közös képek Pállal a világ minden tájáról.
Anna nyitott ajtót. A közös „ismerős” miatt már a telefonban tegeződtünk így „sziá”-val üdvözültük egymást. Anna rövid haja középen volt elválasztva, kicsit „csapzottnak” tűnt. Egy szürke, hosszú-ujjú, egyszerű feszülős pamut felső volt rajta, amiből kilátszott alhasa. Mellkasán ott pihent Mónika, egy szivárvány színű kendőbe kötve. A „gyárilag koptatott” farmer gombja ki volt gombolva. Mezítláb volt.
A szája mosolygott, a szeme körül is látszottak a „nevető-ráncok”, de vastag, sötét szemöldöke alatt ülő mély-barna szemeiben szomorúságot láttam.
Pál háttal ült az étkező asztalnál egy laptop előtt. Ahogy felállt és felém fordult az volt a benyomásom, hogy valahogy túl egyenes a tartása ennek a férfinak, már kicsit merev. Ő is mosolyogva mutatkozott be, erőteljes, kicsit kémény kézfogással. Szemüveges, ritkuló szőke hajú, kék szemű, vékony, izmos borostás férfi, aki első pillanatra sármosnak tűnt, de ahogy mozgott, és ahogy a „torkát összeszorítva” beszélt, úgy tűnt, mintha mindig zavarban lenne.
Az első benyomásom az volt kettejük aktuális kapcsolatáról, hogy valami feszültség lappang a háttérben.
Anna elnézést kért a rendetlenségért –1-2 gyerekjáték volt csak a padlón- és még pár perc türelmet kért, amíg Pál gyorsan befejezi a munkáját és át tudja venni Mónikát –elviszi sétálni és közben be is vásárolnak- és elkezdhetjük a beszélgetést. Ahogy ezt mondja és férjére néz, egy pillanatra eltűnik arcáról a mosoly. Közben Pál már visszaült a laptop elé, és mereven nézi.
Mikor Pál –tényleg 5 percen belül- befejezte a munkáját és elkezd készülődni, Anna elkezdi neki mondani, hogy mit, hova készített be a babakocsiba Mónikának, hogyan öltöztesse fel. Pál közben nem nézett Annára, csak Mónikára, vele beszélgetett –pedig Anna folyamatosan követi tekintetével- miközben készülődik. Anna feszültnek tűnik, néha vissza is kérdez, hogy megjegyezte-e, amiket mondott neki.
Elindulnak. Az ajtóban még egy „szájra-puszit” váltanak, aztán kettesben maradunk Annával a nappaliban.

2014. július 3., csütörtök

Hatodik fejezet: A férfi, mint családfő, mint apa

Dolgozatomban nem térek ki a férfivé válás, a férfi identitás kialakulására, de témám szempontjából fontosnak tartom kiemelni a férfi, mint apa, mint családfő szerepét.
A téma fontosságát abban látom, hogy Pálra, mint férfire, apára mik vetülhettek a társadalom és Anna szempontjából, ami segíthette, vagy éppen korlátozhatta Annát kiteljesedésében.
„Definíció szerint a családfő intézménye hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családi közösség életében, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A társadalom felé ő képviseli a családot, és ő vállal felelősséget családtagjaiért. A családfő intézménye tehát a tradicionális nemek közötti szerepmegosztást tükrözi a családban. A családfő pozícióját elsődleges jövedelemszerző feladata, illetve családfenntartó szerepe miatt hagyományosan a férfi, férj, családapa töltötte be.” (Nagy Ildikó, 2001. 156. oldal)
Anna nagyszüleinél egyértelműen megjelent a férfi, mint családfenntartó, mint egyetlen pénz kereső a családban. Az ő szava volt a döntő, ő képviselte és védte is a családot. A védelem szerepe kicsúcsosodott akkor, mikor az 1956-os események kapcsán „erőszakos tisztogatások” voltak a faluban, akkor Anna édesanyja arról számolt be, hogy „hetekig úgy aludtak egy szobában, hogy a nagyfejsze bent volt, és édesapjuk a párnája alatt tartotta fegyverét”. Bár végül nem volt szükség egyikre sem, de a családját védelmező férfi mintája erősen beleivódott a tudatukba. Azt újabb kori kutatásokból tudjuk, hogy a gyermekek életében a férfi egyik legfontosabb szerepe az, hogy először, mint külső személy, „külső tárgy” a védelmező legyen, aztán fokozatosan váljon „belső tárggyá”: a gyerekben kialakuljon az „élethosszig tartó védelem érzése”.
Anna szüleinél az a része a hagyományos családfői minta szerint alakult, hogy Anna édesapja kereste a több pénzt (ezt felmérések is igazolják, hogy az egyik fő kritérium egy családfőnél, hogy keressen többet.) (Nagy Ildikó, 2001.). Ő volt elsősorban a család eltartója, de ezen túl azzal, hogy keveset volt otthon, valamint ha otthon is volt, akkor is jórészt „alkohol mámorban feküdt”, elvesztette a „biztonságot nyújtó férfi” státuszát.
Ahogy említettem: Anna férje vezetőként dolgozott egy multi vállaltnál. Jól keresett. Több mint 10 évig élt együtt élettársával jó anyagi körülmények között. Arról nincs információm, hogy kapcsolatuk miért romlott meg, de azt feltételezhetem, hogy jól kereső férfiként ellátta a családfő hagyományos szerepét.
Annával való kapcsolata első szakaszában kilépett a családfő közvetlen szerepéből, és újra társként, elsősorban férfiként élhette meg magát, valamint az addigi „minden napos apukából” „hétvégi apuka lett”.
Anna elbeszélése alapján kapcsolatuk elején „szimmetrikus párkapcsolatban” éltek, amelyben mindkét partner részvétele a kapcsolatban azonos jellegű. (Dr. Bíró S – Dr. Komlóssy P. (szerk) R. Dallos – H. Procter. 1989.)  Pál férfiként, Anna nőként élhette meg magát benne.
Pál eleinte nem Annával közös otthonukban tartotta a kapcsolatot gyerekeivel, hanem közös programokat csináltak. Így Anna ebben az időszakban Pált nem láthatta apai szerepben, csak Mónika születése után, ami megnehezíthette az alkalmazkodást.
„Az „új típusú” apa közvéleménybeli képét megragadni kívánó Voltz az elvárásrendszerek nemi különbségeinek mérésére használt kérdésrendszer segítségével különítette el az apaszerepeket, majd szembesítette azt a gyakorlattal. A tipológia két pólusát a „hagyományos” és a „modern” apaszerep alkotja. Az előbbi a kenyérkereső apaszereppel azonosítható: a férfi legfontosabb feladata a család biztonságának megteremtése; a férfi életének centrumában a munka(vállalás) áll; a családban végső soron a férfi dönt; találkozáskor a férfi teszi meg az első lépéseket. Ezzel szemben a modern férfi szükségesnek tartja az emancipációt, úgy gondolja, hogy mindkét nemnek hozzá kell járulnia a család megélhetéséhez, az otthoni munkában egyenlő mértékben vesz részt, és a gyermeknevelés életének tartalmat, célt ad (Voltz 2007: 206). Voltz két közbülső típust is meghatároz: azokat, akiknek sem az egyik, sem a másik skálán nem magas a pontszámuk, „bizonytalanoknak, útkeresőknek” nevezi, azokat pedig, akiknek pontszáma mindkét skálán átlag feletti, de nem túl magas, „pragmatikusnak, mazsolázónak [Rosinenpicker]” nevezi. (Spéder Zs. 2011. 213-214. oldal).
Úgy láttam, hogy Anna és Pál már a fentiekben leírt „modern féri” szerep elvárásaiból adódóan párként is azt képviselték, hogy mindketten anyagilag is hozzá kell járulniuk a közös életükhöz.
Fontos megemlítenem, hogy Anna későbbi beszélgetésink során megemlítette, hogy ő otthon ő kezeli a pénzt, ami Pál szerintem egyértelmű családfői szerepét megkérdőjelezi.

„A népesség megoszlása a férfi-, apai szerepelvárás (két változó alapján) kialakított típusai
szerint 2009-ben Magyarországon (%)
Szerepelvárás-típusok
Megoszlások
Kenyérkereső férfi
24,5
Családcentrikus férfi
18,5
Kereső- és családcentrikus férfi
48,0
Nincs elvárás
9,0
Összesen (N=1474)
100,0

(Spéder Zs. 2011. 217. oldal)
A fenti felmérés azt támasztja alá, hogy a magyar társadalomban többségében az az elvárás a férfiakkal szemben, hogy egyszerre legyenek a hagyományos értelemben véve „kenyérkeresők”, családfenntartók, ugyanakkor vegyenek részt a családi, háztartási munkákban és a gyereknevelésben is, tehát legyenek családcentrikusak is.
Pál vállára ez a súly több oldalról nehezedett, mert mikor Annával megismerkedett, már volt két kamaszodó gyermeke, akikért felelősséggel tartozott, valamint Anna is elvárta, hogy közös gyermekük nevelésében, a háztartási munkákban is részt vegyen. Sőt Anna inkább tartotta fontosnak, hogy Pál családcentrikus legyen, mintsem „kenyérkereső”.
(http://www.augeo.hu/)