Negyedik fejezet: A női nemi identitás, identifikáció
„Ha elfogadjuk, hogy –
durván szólva – az introjekció-
projekció,
az identifikáció és az identitásképződés az a három folyamat, amelynek révén az én a mintaképül választott személyek
identitásaival való egyre érettebb érintkezést kifejleszti, akkor a következő
pszichoszociális fejlődési sémát kapjuk:
Az introjekciós és
projekciós mechanizmusok, amelyek a
későbbi identifikációk alapját alkotják, csak az anyaian gondoskodó felnőtt (felnőttek) és az ellátott gyermek kielégítő, kölcsönös kapcsolata révén érnek
el viszonylagos integrálódást. A gyermek ennek az alapvető kölcsönösségnek az
élménye révén tesz szert az önérzetnek arra a biztonságos pólusára, ahonnan a
másik pólushoz, az első szeretet-„objektumokhoz” átnyúlhat.
A gyermekkori
identifikációk sorsa megint csak attól
függ, hogy a gyermek kielégítő kölcsönhatási mechanizmusba kerüljön egy
otthonosan jól ismert és értelmes szerephierarchiával, úgy, hogy ahogyan erre a
családban együtt élő nemzedékek élete
neki a mintát szolgáltatja.” (Erik H. Erikson 1969. 71. oldal)
A természettudományok részletesen, több szempontból
–genetikai, anatómiai, élettani, hormonális, neurológiai stb.- írják le,
láttatják a fiúk és lányok közötti különbségeket, egyedi vonásokat. Ezek bár
meghatározzák a nemi hovatartozást, de ahhoz, hogy valakiből az adott társadalmi,
és kulturális környezetbe illeszkedő nő vagy férfi váljon, szükséges első
sorban az azonos nemű szülő mintája, elvárásai, viszonyulása a másik nemhez, a
család hatásai, szokásai. Később ezek kiegészülnek a kortárs csoportok
hatásaival, végül a társadalmi elvárásokkal, kulturális hatásokkal. (Vajda
Zsuzsa, 1999. és Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
„Vagyis a férfiak és a
nők közötti különbségek olyan szociális konstrukciók, amelyek valódi, szemmel
is jól látható biológiai eltérések hatásával kapcsolódnak össze, és
mindenképpen szélsőséges álláspontnak kell tekintenünk azokat, amelyek az
egyik, vagy másik kizárólagosságát hangsúlyozzák.” (Vajda Zsuzsa, 1999. 25.
oldal)
Vizsgáltak olyan
lányokat, akiknek a vérében valamilyen rendellenesség miatt már az anyaméhen
belül felszaporodott a tesztoszteron szintje. Ezeknél a lányoknál a külső nemi szervek fejlődésében ugyan rendellenességek keletkeztek, és
érdeklődésükben is mutattak férfias jelleget –pl. szívesebben töltötték az időt
fiúk társaságában, fiús játékaik voltak-, de később képesek voltak családot
alapítani, anyává válni. Azt is kimutatták, hogy akikkel a rendellenességeik
ellenére kezdettől fogva úgy bántak, mint teljes értékű lányokkal, jóval
ritkábban fordult elő rendellenes szexuális viselkedés. (Vajda Zsuzsa, 1999).
Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert Annát édesanyja
fiúnak várta. Ő is beszámolt erről, hogy szívesebben volt fiúkkal, nem
szeretett babázni és később is szívesebben öltözött fiúsan. Zavarta és
szégyellte, hogy vastag, sötét a szemöldöke, hogy karja, lába is szőrösebb,
mint kortársainak.
Különböző pszichológia irányzatok és kutatások egyetértenek
abban, hogy a szocializációhoz, a nemi identitáshoz, nemi szerep kialakulásához
identifikációra van szükség, abban viszont már eltérnek a nézetek, hogy milyen
módon érik el az identifikációt. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
Abban egyetértenek, hogy ebben a folyamatban első és
legfontosabb szerepe az anyának van, akivel a gyermek az első két évében a legszorosabb
kapcsolatban van. Viszont a harmadik életév környékétől kezd ez a szoros kötődés,
lazulni, a szinte „egyek vagyunk” érzése átalakulni. A gyermek elkezdi
felfedezni a világot, de mellette továbbra is szüksége van még az anya támogató
közelségére, biztonságot nyújtó jelenlétére.
Ezt Sigmund Freud „másodlagos azonosulás”-nak nevezi. Erre
már inkább az jellemző, hogy a gyermekben megszületik a késztetés, hogy a saját
személyiségét, egóját az általa példának tekintett személy mintája alapján
formálja, igyekszik átvenni tulajdonságait. (Michael Cole – Sheila R. Cole,
2006).
Freud elmélete szerint ezt a szakaszt a gyermek belső
vágyai, késztetései, félelmei, és bűntudatból fakadó elfojtásai uralják, melyek
abból fakadnak, hogy a gyermek azonosulva az azonos nemű szülővel, küzdve a
másik nemű szülő szeretetéért, egyfajta riválisként kezd tekinteni az ellenkező
szülőre. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
Freud nézetei, elméletei a mai napig is meghatározóak,
vitathatatlan a jelentőségük az identitás kialakulását tekintve, de későbbi
kutatások, megfigyelések kiegészítették, több helyen módosították, sőt meg is
haladták azokat.
A többi, főbb nemi identitás kialakulásához kapcsolódó
hipotéziseket és azok képviselőit a MELLÉKELETEK 1.
sz. táblázata foglalja össze.
Tovább lépve: Erik H. Erikson Freud tanítványa volt, sokat
átvett Freud elképzeléseiből, de az identitás kialakulásáról Freuddal szemben
az volt a véleménye, hogy az nem zárul le a kamaszkor végén, hanem egy egész
életen keresztül zajló folyamatként írta le, ami egymástól jól elkülöníthető,
egymásra épülő szakaszokra osztható. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.)
A pszichoszociális fejlődést 8 szakaszra osztja, ahol: „Az énnek az a funkciója, hogy integrálja
egy-egy fejlődési fok pszichoszociális aspektusait, s egyben hozzákapcsolja az
újonnan kivívott identitáselemeket a már meglévőkhöz.” (Erik H. Erikson
1969. 75. oldal) Minden egyes szakaszban az egyénnek bizonyos feladatai,
„tanulnivalói” testesülnek meg. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.)
A 8 szakaszból itt csak azokat fejtem ki, amelyekben
feltételezésem szerint Anna sérülhetett, a teljes –és a Freud-i elmélettel történő
összehasonlító- leírás a MELLÉKELETEK 2.
sz. táblázatában található.
Az első szakasz elnevezése: „Alapvető bizalom vs. bizalmatlanság” (Erik H. Erikson, 2002. 243.
oldal), ami a Csecsemőkor időszaka, ahol: „A
puszta létezésbe vetett alapvető bizalom avagy alapvető bizalmatlanság
alapkonfliktus megoldására szolgáló maradandó mintázatok tartós kiépítése az én
első feladata, s így először is az anyai gondoskodásé. Meg kell jegyeznünk
azonban, úgy tűnik, hogy a legkorábbi csecsemőkori tapasztalatokból eredő
bizalom mértéke nem az étel vagy a szeretetmegnyilvánulások abszolút mennyiségén,
hanem inkább az anyai kapcsolat minőségén múlik. Az anyák azzal a fajta
gondoskodással teremtik meg a bizalom érzését gyermekeikben, amelynek
jellegében –saját kulturális életstílusuk bizalmat érdemlő keretein belül- a
kisbaba egyéni szükségleteire válaszoló érzékeny törődés a személyes
megbízhatóság szilárd érzésével párosul. Ez teremti meg a gyermek kialakuló
identitás érzésének alapját, amely később a „jól vagyok”, az „önmagam vagyok”
és az „olyanná válok, akiben az emberek bíznak” érzéseivel egyesül.
(…) Nem elegendő, ha a
szülők csupán a tiltás és a megengedés bizonyos módjaival irányítanak, hanem
arra is képesnek kell lenniük, hogy a gyermekük számára azt a mély, szinte
szomatikus meggyőződést képviseljék, hogy van értelme annak, amit csinálnak.
Végtére is a gyermekek nem a frusztrációk hatására lesznek neurotikusokká,
hanem e frusztrációk társas értelmének hiánya, vagy elvesztése miatt.” (Erik
H. Erikson, 2002. 245. oldal)
Ezt a részt azért tartottam fontosnak idézni, mert az a
feltevésem, hogy Anna lelke már ebben az időszakban sérülhetett azzal, hogy édesanyja
fiúnak várta –biológiai neme különbözött az anyai „elvárástól”- valamint azzal,
hogy jórészt a testi szükségletek szintjén foglalkozott vele. Édesanyja
értékrendjében egyik első helyen szerepelt a jó étel, a főzés, a táplálás.
A harmadik szakasz a „Kezdeményezés
vs. bűntudat” (Erik H. Erikson, 2002. 251. oldal). Ebben a szakaszban
megtanulnak a gyerekek kezdeményezni, cselekedni, és örülni a
teljesítményüknek. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.). De itt történik egy
fontos változás is a lélekben: „Mert
innen kezdve a gyermek önmagában örökre megosztottá válik. Azok az ösztöntöredékek,
amelyek nemrég még a gyermeki testének és elméjének növekedését erősítették,
mostanra kettéválnak: egyrészt egy gyermeki készletre, amely a növekedési
lehetőségek gazdagságának fenntartására szolgál, másrészt pedig egy szülői
készletre, amely az önmegfigyelést, az önvezérlést, valamint az önbüntetést
támogatja és növeli.” (Erik H. Erikson, 2002. 252. oldal)
Ebben a korban képes már a gyermek arra, hogy egyfajta
erkölcsiséget fejlesszen ki magában. Felettes énje a szülői mintából alakul. (Erik
H. Erikson, 2002.) A szigorú elvárást támasztó szülők gyermekeiben: „A gyermek felettes énje ugyanis primitív,
kegyetlen és kérlelhetetlen lehet –így megfigyelhetjük például, hogy a
gyermekek némelykor szinte az önmegsemmisítésig szabályozzák túl és húzzák
össze magukat; szigorúbb engedelmességet tanúsítanak, mint amit a szülők valaha
is megkívántak; vagy súlyos regresszió és tartós neheztelés alakul ki bennük
amiatt, hogy szüleik nem az új lelkiismeret szerint élnek. Az élet legmélyebb
konfliktusainak egyike az olyan szülő ellen érzett gyűlölet, aki a kezdetben
példaképül szolgált, és akiről (bizonyos formában) utóbb kiderült, hogy éppen
azokat a kihágásokat próbálja elkövetni, amelyeket a gyermek önmagától többé
már nem képes eltűrni.” (Erik H. Erikson, 2002. 253. oldal)
Anna arról is mesélt, hogy édesanyjának az volt az elvárása
feléje, hogy eljátsszon egyedül a szobájában, amíg ő a háztartási teendőkkel
van elfoglalva.
Ezen kívül felidézett olyan alkalmakat, amikor próbált a
„heverőn fekvő” édesapjával felvenni a kapcsolatot, játszani vele, de mindig
elutasítást kapott. Ezeket az alkalmakat csalódottan, szomorúan vette
tudomásul, és egy idő után fel is hagyott a kísérletezéssel.
Úgy gondolom, hogy mivel ebben a korban a gyermekek
gondolkodására jellemző, hogy minden, amit a felnőttek mondanak, igaznak egy
fajta „törvénynek” gondolnak, valamint jellemző a „mágikus gondolkodás”: amit ő
gondol, érez, azt gondolja, érzi a másik is, sőt a szülő pontosan tudja mire
gondol (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006. és Vajda Zsuzsa, 1999), Anna
felettes énje erőteljesen „önbüntetővé” válhatott a sorozatos mellőzés,
visszautasítás miatt. Valószínűleg kialakult benne, hogy valami rosszat
tehetett, nem lehet jó, hiszen ha ő zavarja a szülőket, ők haragszanak rá,
akkor ő biztosan „megérdemli” az elutasítást, a „száműzetést a szobájába”.
Ezt a feltevésemet támasztja alá az is, hogy: „Egy személynek önmagáról kialakított
legközpontibb nézetei a maghiedelmek. Néhány szerző sémáknak nevezi ezeket a
hiedelmeket. Beck (1964), megkülönbözteti őket egymástól azt javasolva, hogy a
sémák gondolkodásunkban meglévő kognitív struktúrák, amelyeknek a maghiedelmek
képezik a speciális tartalmát. Továbbá megállapítja, hogy a negatív
maghiedelmek lényegében két fő kategóriába tartoznak: a tehetetlenséggel és
azzal kapcsolatosak, hogy az illető nem szeretetreméltó. Egyes betegek
maghiedelmei egy kategóriába esnek, míg másoké mindkettőt felölelik.
Ezek a hiedelmek kicsi
korban fejlődnek ki, a gyermeknek a számára fontos egyénekkel való interakciója
és sokféle helyzet átélése során.” (Judith S. Beck, 2002. 173. oldal)
Anna úgy emlékszik vissza korai gyermekéveire, hogy
rendkívül magányos volt: édesanyja a konyhában, édesapja a nappaliban a heverőn
ő pedig egyedül a szobájában.
Az, ahogy Anna –sommásan megfogalmazva- nem érzi, tartja
magát jó anyának, úgy is értelmezhető, hogy tehetetlen, mint anya, és gyermeke
szemszögéből nézve ő nem egy szerethető anya, még jobban leegyszerűsítve: nem
szerethető.
„A negatív alapsémák
általában globálisak, túláltalánosítottak és abszolút jellegűek. Amikor egy
ilyen alapséma aktiválódik, a beteg könnyen elfogadja a sémával egybevágó
adatokat, de gyakran nem képes felismerni, vagy eltorzítja a sémával ellentétes
információkat.” (Judith S. Beck, 2002. 174. oldal)
Összefoglalva a fentieket:
Úgy gondolom, hogy a mellőzöttség, az elutasítás érzése,
valamint amit ezek közvetítettek Anna felé: „zavarsz, hagyj békén”, „neked az a
dolgod, hogy csendben játssz”, „csalódást okoztál, hiszen én fiút akartam, Te
pedig lány lettél”, azt alakíthatták ki Anna lelkében –a szülői „ítéletet”
megkérdőjelezhetetlennek tekintő gyermekként- hogy „valami baj van velem, valami
rosszat csináltam, mert nem szeretnek, elutasítanak”. Tehát: „bűnös vagyok,
megérdemlem a büntetést”. „Nem vagyok szerethető”. Ez beépült a lelkébe, mint
alapséma, ami meghatározta egész későbbi életét, viszonyulását a világhoz, önmagához.
Emiatt lehetett az, hogy
kamasz korában nem lázadt, hanem ment a szülei által kijelölt úton. A valódi
útkeresése, magára találása évekkel később a „multi világban való csalódás
után” jött el, amikor a valódi, már gyerekkorában is előbukkanó vágyainak
megfelelően elkezdett alternatívákat keresni.
Identitás: Önazonosság, azonosságtudat
Identifikáció: Azonosság, azonosulás
Introjekció: magába vetítés, a külvilág élményeinek beépülése az egyén
képzeletébe, valamely külső tulajdonság magunkra vonatkoztatása
Megjegyzések
Megjegyzés küldése