Hetedik fejezet: A segítő kapcsolat
A Rogers-i non-direktív segítő beszélgetés alapján
Ahogy arra már korábban is röviden utaltam, magam is arra
jutottam pedagógusi és önismereti tapasztalataim során, ahová Rogers is: „Úgy találtam, hogy minél inkább önmagam
tudok lenni egy kapcsolatban, annál
alkalmasabb lesz ez a kapcsolat a segítségnyújtásra. Ez azt jelenti, hogy a
lehető legteljesebb mértékben tudatában kell lennem a saját érzéseimnek oly
módon, hogy azok ne váljanak szét két különböző szintre: az egyik, amit kifelé
mutatok a segítő attitűdöm tükröződéseként, míg a másik egy mélyebb, valódibb,
tudatalatti szinten megjelenő attitűd. Ha önmagam tudok lenni, az azzal is
együtt jár, hogy a szavaimban és a viselkedésemben kifejezem a bennem lakozó
érzéseket és attitűdöket. Csak ily módon válhat a kapcsolat valódivá (igazzá) és ez a valódiság –úgy tűnik- a
fejlesztő tevékenység elsődleges feltétele.” (Carl R. Rogers, 2010. 65.
oldal).
Elsődleges célommá vált nem csak a segítő kapcsolatban,
hanem az élet minden területén az, hogy „kongruens” legyek. „Kommunikációelméleti fogalmakkal a
kongruenciát úgy határozzuk meg, hogy a beszélő fél verbális- és nem verbális
közlései és a személy belső állapota egymást átfedik.
(…) Pontosabb
megfogalmazással a kongruencia az önkép és a tapasztalatok (élmények, saját
gondolkodás, érzések, tettek) szubjektív összhangját jelenti. A személyközpontú
irányzat logikája szerint a kongruencia egyúttal a lelki egészség alapfeltétele
is.” (Tringer László, 2007. 115. oldal)
Mikor Annával találkoztam, már több évnyi tanulás,
pedagógusi és másfél éves saját egyéni pszichoterápiára, és szupervízióra
„járás” tapasztalata „volt mögöttem”. Az Annával való munka közben is
folyamatosan jártam egyéni terápiára, egyéni szupervízióra és egy másik
szupervízorhoz is csoportos szupervízióra, ahol esetmegbeszéléseket tartottunk.
Addigra eljutottam odáig, hogy nem jó segítője akartam lenni
Annának, hanem az egyes üléseken vele lenni, megérteni, elfogadni őt úgy, ahogy
van.
„A
személyközpontú terápia nondirektivitása abban is megnyilvánul, hogy nem követ
semmiféle „stratégiát”, vagy taktikát. Az egyes üléseket nem előzi meg
semmiféle előre rögzített koncepció. Minden egyes találkozás bizonyos fokig út
az ismeretlenbe, „kaland”, amely pillanatról pillanatra, a mikro-készségek
érvényesítése révén valósul meg. Nyilvánvaló, hogy a kliens központi problémái
kerülnek előtérbe a látszólag spontán beszélgetés során is. A terapeuta a
kliensre hagyatkozik, az ő belső megismerő folyamataira, és nem kívülről
felépített rendszerre épít. Ezért a páciens belső élményvilágát igyekszik
követni, s az önfeltárási folyamatot előmozdítani”. (Tringer László, 2007. 103-104. oldal)
Hogyan jutott el hozzám? Első találkozásunk körülményei
Anna az első kliensem munkatársa volt még „a multis” időkből.
Ő mesélt neki rólam, hogy élte meg velem a közös munkát. Anna már a szülésre
felkészítő tanfolyamra is más, számára megbízható barátnő ajánlásával ment el.
Ahogy később elmesélte: „csak úgy a neten” nem keresett volna, segítőt,
pszichológust, mert fontos neki, hogy előtte már valaki, –egy számára már
elfogadott személy- „jónak találja”.
Mikor először felhívott telefonon –2009 novemberében- kicsit
hadart, de értelmesen, összefüggően beszélt, mégis kicsit nehezen fogalmazta
meg mit is szeretne. Volt kliensemre hivatkozott és annyit mondott, hogy
hosszas vívódás után döntött úgy, hogy segítséget kér, mert már mindent
megpróbált: kineziológiát, családállítást, spirituális tanácsadást,
asztrológust, rengeteg könyvet elolvasott a gyereknevelésről, meghallgatta tapasztalt
barátnők véleményét, a családjáét, de mégis folyamatosan rosszul érzi magát,
kimerült, álmatlan, erőtlen. Nem tudja mikor teszi jól a dolgát, mikor nem,
mindenkinek más róla a véleménye. Egy darabig biztos volt magában, de egyre
inkább úgy érzi, elbizonytalanodott, és azt kapja visszajelzésként is, hogy ő valamit
nem jól csinál, nem jó anya.
Mikor rátértünk a közös munka kereteire, lehetőségeire, kibökte,
hogy mivel a gyermeke még csak fél éves, nem szeretné a találkozásunk idejére
sem egyedül –másra- hagyni se a férjével, se baby-sitterre, ezért: „megoldható-e,
hogy én menjek hozzájuk?”
Tisztában voltam, vagyok
vele, hogy nem szerencsés se a kliens, se a segítő saját életterében tartani az
üléseket, de úgy éreztem, hogy fontosabb az, hogy segítséget kapjon, mintsem
az, hogy esetleg emiatt lemondjon róla. Hogy a körülmények hogyan befolyásolták
az üléseket, milyen hatással voltak rám, arra később kitérek.
„Mint hallottunk
arról, hogy az első interjúban információ formájában kapunk anyagot életútról,
emlékekről, a kapcsolatok hálózatáról, élményekről, fantáziákról, aktuális
konfliktusokról, gondokról, bajokról, álmokról és sok egyébről. Ezen kívül azt
tapasztaltuk, hogy ezek az információk nem véletlenül adódnak, hanem olyan
jelenetté állnak össze, amely mint az első interjú központi magja különösen
fontos információ forrás a lelki kórfolyamatok megértéséhez.” (Hermann
Argelander. 2007. 79. old.)
Bár ez az idézet elsősorban a pszichoterápiás első
interjúról szól, de úgy tapasztaltam, hogy ez a fajta „központi mag” ugyanúgy
körülíródik a segítő kapcsolat első beszélgetésében is.
Ugyanakkor az alap probléma –és az ahhoz való viszony-
folyamatosan alakul a segítő kapcsolatban:
„(…) De szinte semmi
értelme sincs a minél teljesebb katalógus-szerű felsorolásnak, hiszen
segítőként tudva tudom, hogy az első interjúban felmerülő probléma a második,
harmadik, tizedik vagy még későbbi interjúban teljesen mássá alakul át.
(…) Úgy tűnik, hogy a
sok-sok kliensem lényegileg ugyanazt a kérdést tette fel. (…) „Ki is vagyok én valójában?” (Carl R. Rogers, 2010. 151. oldal).
Én Argelander megfigyelésével értek egyet, ezért Annával
történt első találkozásunkat szeretném részletesebben kifejteni, hogy
bemutassam azt a kiinduló állapotot, ami aztán folyamatosan alakult a
kapcsolatunk során.
Az első találkozás
Anna egy nagyváros egyik nagy lakótelepének, 10 emeletes
lakóházának 10. emeleti, 45 nm-es, 1,5 szobás, pici konyhás lakásában lakott
férjével: Pállal és fél éves lányával: Mónikával.
A lakás egyedileg volt átalakítva. Mivel legfelső emeleti,
ki tudták vágni egyik fő falát, amivel jelentősen megváltozott a lakás
összképe: a szűk előszoba, és folyosó helyett így a kis ízléses előszoba-fal
mellett a nappali-étkező látványa fogadott, szemben faltól-falig nyugatra néző
ablakok, ami miatt még így ősszel is besüt a délutáni nap.
Minden bútor a beépített szekrénytől az étkező bútorain át a
nappali polcrendszerén át egyedileg a lakásba készített/készíttetett, natúr-fa.
A falakon körben Anna saját készítésű képei, mandalái. A polcokon, komódokon
apró színes, ízléses dísztárgyak közös képek Pállal a világ minden tájáról.
Anna nyitott ajtót. A közös „ismerős” miatt már a telefonban
tegeződtünk így „sziá”-val üdvözültük egymást. Anna rövid haja középen volt
elválasztva, kicsit „csapzottnak” tűnt. Egy szürke, hosszú-ujjú, egyszerű
feszülős pamut felső volt rajta, amiből kilátszott alhasa. Mellkasán ott pihent
Mónika, egy szivárvány színű kendőbe kötve. A „gyárilag koptatott” farmer
gombja ki volt gombolva. Mezítláb volt.
A szája mosolygott, a szeme körül is látszottak a
„nevető-ráncok”, de vastag, sötét szemöldöke alatt ülő mély-barna szemeiben
szomorúságot láttam.
Pál háttal ült az étkező asztalnál egy laptop előtt. Ahogy
felállt és felém fordult az volt a benyomásom, hogy valahogy túl egyenes a
tartása ennek a férfinak, már kicsit merev. Ő is mosolyogva mutatkozott be,
erőteljes, kicsit kémény kézfogással. Szemüveges, ritkuló szőke hajú, kék
szemű, vékony, izmos borostás férfi, aki első pillanatra sármosnak tűnt, de
ahogy mozgott, és ahogy a „torkát összeszorítva” beszélt, úgy tűnt, mintha
mindig zavarban lenne.
Az első benyomásom az volt kettejük aktuális kapcsolatáról,
hogy valami feszültség lappang a háttérben.
Anna elnézést kért a rendetlenségért –1-2 gyerekjáték volt csak
a padlón- és még pár perc türelmet kért, amíg Pál gyorsan befejezi a munkáját
és át tudja venni Mónikát –elviszi sétálni és közben be is vásárolnak- és
elkezdhetjük a beszélgetést. Ahogy ezt mondja és férjére néz, egy pillanatra
eltűnik arcáról a mosoly. Közben Pál már visszaült a laptop elé, és mereven
nézi.
Mikor Pál –tényleg 5 percen belül- befejezte a munkáját és
elkezd készülődni, Anna elkezdi neki mondani, hogy mit, hova készített be a
babakocsiba Mónikának, hogyan öltöztesse fel. Pál közben nem nézett Annára,
csak Mónikára, vele beszélgetett –pedig Anna folyamatosan követi tekintetével-
miközben készülődik. Anna feszültnek tűnik, néha vissza is kérdez, hogy
megjegyezte-e, amiket mondott neki.
Elindulnak. Az ajtóban
még egy „szájra-puszit” váltanak, aztán kettesben maradunk Annával a
nappaliban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése