A segítő kapcsolat - folytatás

Az első beszélgetés

Én: „Tetszik a lakásod. Kedvelem a natúr fa bútorokat, az apró színes dísztárgyakat.”

A: „Hát igen szép, de nagy munka volt átalakítani. Nem is voltunk itt, amikor kivágták a falat. Nagyrészt az én munkám és ötleteim valósultak meg.” –közben mosolyog, ahogy körülnéz, mintha most venné észre a részleteket.

Én: „A mandalákat is Te festetted?”

A: „Igen. Hiányzik is az alkotás. Mindig is szerettem valamit alkotni: festeni, rajzolni, gyöngyöt fűzni…

De hát most nem ez van. Minden időmet kitölti Mónika. Szeretném jól csinálni, de úgy érzem már nem bírom… szinte egész nap egyedül vagyok itthon, Pál dolgozik, ha hazajön, sokszor itthon is dolgozik. Nincs segítségem, anyámék is majdnem 300 km-re vannak…Jó, mondjuk a szülés után anyu volt itt, és sokat segített, hogy ő főzött, mosott, mosogatott helyettem, de nem tud mindig itt lenni…” –elkomolyodik, látszik, hogy a könnyeivel küszködik.

Én: „aha…jól szeretnéd csinálni, de nincs, aki segítsen, ha kell.”

A: „Igen!…Nem tudom mikor teszek jót, mikor nem…Itt van pl. ez a hordozó kendő. Tudom, hogy jó a gyereknek, ha rajtam van, mégis mindenki más azt mondja, hogy nem kéne ennyit „lógjon rajtam” a gyerek, mert majd nem tudom letenni, egyedül hagyni…De miért is kéne egyedül hagynom, hiszen az a jó, ha együtt vagyunk, ha rajtam van…Nem?”

Én: „Te úgy érzed, hogy jó, ha rajtad van, de mások szerint meg nem…”

A: „Igen, nekem is és neki is így jó, mégis, mikor emiatt …-nak (megj: itt káromkodást használt), akkor elbizonytalanodom, hogy tényleg jó-e így? Mert azt látom, hogy tényleg csak így tud elaludni, vagy cicin. Mások meg mesélik, hogy milyen jókat alszik már a gyerekük egyedül…Mónika meg nem. Sokat sír, éjszaka is többször felébred cicizni. Nekem viszont meg már alig van tejem…Pedig rengeteget iszom, figyelek a kajára is, mégsem elég…Mit csináljak? Annyira kivagyok már ettől, hogy mindent megteszek, de még arra sem vagyok képes, hogy szoptassam…” –elsírja magát.

Én: „Elbizonytalanodtál, mert úgy érzed, hogy mindent megteszel, de Anna ennek ellenére sokat sír, sokszor felébred…és azt tapasztalod, hogy nem elég a tejed…”

A: „Ez a legnagyobb bajom! Elterveztem, hogy legalább egy évig szoptatok, meg annyit olvastam, hallottam erről, hogy ez mennyire fontos, most meg úgy látszik, hogy fél év után már elapad a tejem…mi lesz, ha nem tudom szoptatni? Én nem akarom, hogy tápszerezzen!” –a sírás mellett megfeszül, olyan, mintha valakire a dühös lenne, mintha azt mondaná:  „csakazértse!”.

Én: „úgy látom, dühít ez a helyzet…”

A: Felcsattan: „Igen, …-ra dühös vagyok, mert nem értem miért van ez? Mit csinálok rosszul?”

Én: „Dühös vagy, mert nem érted mi rossz van abban, amit csinálsz…”

A: „hát ez az, hogy szerintem nem csinálom rosszul…de mégis olyan, mintha állandóan küzdenem kéne mindenkivel szemben és én lennék a „hülye különc”, aki nem hajlandó úgy csinálni, ahogy azt szokás…”

Én: „aha…különcnek érzed magad, mert nem úgy csinálod, ahogy mindenki más?”

A: „Igen. Az voltam mindig is! Gyerekként is különc voltam, magányos, „eminens”, „pedál”, „jó tanuló-jó sportoló”, még kitüntetést is kaptam érte. És most is az vagyok: „alternatív anyuka”, mert az ismeretségi körömben pl. senki nem használ hordozó kendőt…

Na, meg nemrég kiderült, hogy Mónika liszt-, tej-, és cukor-érzékeny…Emiatt is lelkifurdalásom van, hogy ez is miattam van. Ezért is különc vagyok, csak az én gyerekemnek van baja…” –még jobban sír.

Én: „gyerekként is és most is „másnak”, magányosnak és küzdelmesnek éled meg az életed…”

A: „…gyerekként rettentő magányos voltam. Ami elsőként és legtöbbször előjön, hogy ott vagyok a szobámban, és mindig egyedül játszom, később meg egyedül tanulok. Anyám a konyhában, apám a nappaliban a tv előtt. A suliban sem nagyon volt barátom/barátnőm, csak a kézilabda edzéseken voltam nagyobb társaságban.

Aztán ami még eszembe jut, hogy kis koromban sokat voltam az unokatesóméknál. Egy utcában lakunk. A lány unokatesómmal egy osztályba is jártunk, –fél évvel fiatalabb nálam- a bátyja 7 évvel idősebb. Ő sokat vigyázott ránk, vitt minket mindenfelé. Őt bírtam. Meg az apjukat is, ő is sokat játszott velem. Olyan „pót-apuka” volt nekem.

De azt hiszem alapvetően az maradt meg bennem, hogy magányos vagyok.”

Én: „Ha jól értem, akkor a gyerekkorod magányosan élted meg és ezt a magányt csak az unokatestvérek enyhítették?”

A: „Hát igen, ezt lehet mondani…csak azt nem értem, hogy most miért érzem magam megint hasonlóan egyedül, mikor van férjem, vannak barátnőim, van egy csomó ismerősöm, mégis az van bennem, hogy magamra maradtam, egyedül kell minden nap megküzdenem mindennel, mindenkivel.”

Én: „Aha…egyedül küzdeni mindenkivel…”

A: „Küzdeni…igen. De miért kell küzdeni? Hogy csinálják mások? Miért nem lehet egyszerűen? Megvan mindenem: van férjem, nem vagyok hülye, anyagilag is jól vagyunk, minden kéznél van, mindent megvehetünk, amire szükségünk van, még van bejárónőnk is, aki takarít helyettem. Hányan cserélnének velem? Hányan élnek sokkal rosszabbul, mint én?

…Á!…biztosan velem van a baj, hogy ezt nem tudom értékelni, örülni, elfogadni…csak nyavalygok”.

Én: „Az jutott eszembe, hogy ez olyan, mintha valaki azt mondaná Neked: „Anna, ne nyavalyogj, hiszen mindened megvan, tedd a dolgod!”

A: „…hm…igen, ez volt mindig is otthon: „tedd a dolgod, tanulj jól, játssz egyedül, oldd meg egyedül…”. Tényleg, mintha most is ez lenne: nincs kihez fordulnom, nem is fordulhatok, mert egyedül kell megoldanom, nem számíthatok senkire. Pedig, szükségem lenne támogatásra, de valahogy az van bennem, hogy az „nekem nem jár” és én vagyok a béna, mert nem tudom megoldani.

Akkor ezért kerestem mindig valami visszajelzést, megerősítést másoktól, mert sosem bíztam magamban, hogy egyedül is képes vagyok. Otthon az volt a természetes, hogy mindig kitűnő tanuló vagyok, nem kellett velem foglalkozni, mindenki teszi a dolgát: apu dolgozik, pénzt keres, anyu is dolgozik, főz, mos, takarít.

Tényleg! Anyunak sem segített soha senki, mégis munka mellett főzött, mosott, takarított mindig. Én viszont sosem akartam „háziasszony” lenni! Én nem szeretek takarítani, főzni! Én nem akarok olyan „rabszolga” lenni, mint anyu, aki egész életében csak ezt csinálta. Apu meg sosem értékelte, sosem mondta, hogy ízlik neki a kaja, semmit, csak döglött a tv előtt…”

Én: „Olyan, mintha anyukád példájából az maradt volna meg benned, hogy anyának lenni „magányos” dolog és egyfajta „rabszolgaság” amit apukád ráadásul nem értékelt, vagyis „értéktelen”. Ezért nem akarsz olyan lenni, mint ő, de azt tapasztalod, hogyha másként csinálod is –ugyanúgy kitűnően, mint az iskolában- mégis magányosnak érzed magad”

A: „Érdekes…ez így még sosem állt össze bennem, de lehet benne valami…Akkor ezért nem érzem magam jó anyának, mert nemhogy jobban, hanem még úgy sem tudom csinálni, mint anyu? Hiszen ő jobb háziasszony, jobban főz…sőt, neki még volt egy alkoholista férje is, aki csak kihasználta, még ezt is el kellett tűrnie. Én tuti, hogy nem tűrném el, ha Pál ilyen lenni. Kapásból kirúgnám. Anyu meg csak nyelt, és eltűrt mindent, megbocsájtott százszor.

De azt hiszem igazad van: én nem akarok olyan szolga lelkű anya lenni, mint anyu! Csak akkor mit tegyek? Mitől leszek én jó anya? Milyen jó anyának lenni?

A: „Az eddigiek alapján úgy látom ezek a legfontosabb kérdések számodra:

·         „Miért érzem magam rossz anyának?”

·         „Milyen egy jó anya?”

·         „Hogy lehetek én is jó anya?”

Egyetértesz ezzel?

A: „Igen, azt hiszem tényleg ezek a legfontosabbak most.”

Én: „Ezekre a kérdésekre –amik majd még lehet, hogy változnak, alakulnak közben- próbáljuk meg együtt megtalálni a válaszokat, de itt és most megállunk.

Tudunk találkozni a jövő héten is ugyanebben az időben?”

A: „Igen, köszönöm! Úgy érzem már most is világosabb lett számomra, hogy mi is van bennem és egy kicsit meg is nyugodtam. Akkor találkozunk a jövő héten.” (Első beszélgetés Annával, 2009. November)

Az első interjú tapasztalatai

Minden nő életének az egyik legnagyobb, –ha nem a legnagyobb- változása az, amikor anya lesz. Teste-lelke alapvető változásokon megy keresztül a gyermek fogantatásától, a megszületéséig és úgy gondolom nem ér véget a szüléssel, hanem utána is tovább alakul, formálódik.

„Bizonyos értelemben, az anyának pszichésen éppen úgy meg kell születnie, mint ahogy a babának fizikailag. Amit a lelkében világra hoz, az egy új öntudat: az anyaság érzése.”

(Daniel N. Stern: Anya születik. 2007. 5. oldal)

Annával való első találkozásom után felidéztem magamban Annát a tőlem telhető legteljesebb formában: öltözködését, tartását, mondatait, hangulatának változásait, tekintetét, annak változásait attól függően, hogy éppen férjére, Mónikára vagy éppen múltjába visszafelé néz-e.

Amikor a múltjába révedt szomorú volt a tekintete, amikor férjére, neheztelés, feszültség tükröződött benne.

Ezek után lett az a hipotézisem, –ahogy azt már az előzőekben is kifejtettem- hogy Anna lelkében kétféle „anyakép” „küzd egymással”. Egyfelől él benne az a minta amit, mint minden nő, az édesanyjától –és ha volt alkalma megtapasztalni, akkor a nagymamájától- hoz arról, hogy milyen egy nő, milyen egy anya.

Másfelől tudatosan készülve az anyaságra, kialakított egy képet magában arról, hogy ő milyen anya szeretne lenni. Ez részben az édesanyai minta tagadására –„ami nekem nem volt jó, azt nem tehetem meg a gyerekemmel”, másrészt az azóta megtanult és a társadalomban tapasztalt mintákra épül.

Feszültsége szerintem ebből is fakad: „másként csinálom, mint az anyám, de így sem érzem jó anyának magam, mit tegyek?”.

„Egy nő mindig az anyja lánya marad, és ez a kapcsolat, legyen jó vagy rossz, az énje központjában áll. Ha gyermeke születik, onnantól inkább anyaként azonosítja magát, mint leányként. A korábbi azonosulás, az anyja lányaként töltött élete a múlttá válik, miközben anyaként megélhető jövője –annak összes nagy lehetőségével- most kezdődik. Vagyis ez az alapvető és igen gyorsan lezajló változás egy mély veszteséggel is jár, miközben nagyszerű távlatot nyit. Bárhogyan is, sosem lesz többé egyszerű leány. Abban a bonyolult érzelmi zűrzavarban, amelyet a legtöbb nő átél kisbabája születése után, az a különbség igen fontos elem. Ez magyarázza, hogyan érezhet boldogságot és szomorúságot egyszerre –boldogságot a jövevény miatt és szomorúságot azért, amit örökre elhagyott.” (Daniel N. Stern, 2007. 8-9. oldal)

Gyermeke születésével Anna lelkében is központi helyre került az anyjával való kapcsolat, minta. Elmondása alapján az édesanyjának életében anyának lenni egyet jelenthetett egy magányos „háziasszonyi” szereppel: jól kell tudni főzni, mosogatni kell, takarítani kell és „nyelni mindent”. Anna szerint ez egy „rabszolga sors”, amilyet ő nem szeretne. Ettől az életformától való távolodását kifejezte azzal is, hogy „300 km-re költözött” a szülői háztól, valamint, hogy nála az ilyen „rabszolga munkát” átveszi a bejárónő. De ez is okozhat egy belső feszültséget, hogy egy jó anya megengedheti-e magának, hogy bejárónőt tartson? Hiszen ezzel eltér a lelkében élő mintától. Az is okot adhatott nála lelkifurdalásnak, hogy azt viszont jónak élte meg, amikor szülése után édesanyja eljött és főzött, mosott, takarított helyette.

Ő nem házi munkával, hanem minden idejét a gyermekével szeretné tölteni: „kendőben mindig rajta lóg” és még „elaludni is csak cicin tud”. Így Mónika majd biztosan nem érezheti magát olyan „magányosnak”, mint amilyennek ő érezte magát.

Ezzel viszont Anna újra a különc szerepébe került a többi anya között, mert ők nem így csinálják, nem erősítik abban, hogy jól csinálja. Emellett előjött Mónika „különcsége” is azzal, hogy –a többi ismerős gyerekhez képest „más”- étel allergiája van.

Édesanyjának fizikai távolságán túl, Anna gyerekkori magány érzésének felszínre kerülését erősíthette az is, hogy: „Pál sokat dolgozik, sokszor este is”, amiből azt élhette meg, hogy „nem számíthatok a férjemre segítségként”. Feltételezem, hogy az otthoni szerepeik változását nem tisztázták egyértelműen, mert abból, ahogy Anna arca változott, mikor Pálra nézett és ő nem nézett vissza rá, azt éreztem, hogy kimondatlan érzések feszülhetnek köztük.

Pál ugyan nem alkoholista, –sőt sportos, egészségesen él- mint Anna édesapja volt és nem a TV előtt „döglik”, de ugyanúgy nem néz rá, „észre sem veszi Annát” a szükségleteit, mint ahogy édesapja sem vette észre.

Anna édesanyja a konyhában, édesapja a nappaliban „élte az életét”. Valószínű, hogy nem sok kommunikáció volt köztük, így Annának sem biztos, hogy vannak szavai, mintái arra, hogy kifejezze ezeket a szükségleteit, és valószínűleg az is él benne, hogy a férjemet „el kell fogadni úgy, ahogy van”, ahogy édesanyja is számtalanszor megbocsájtott az alkoholista férjének és kvázi „hagyta”, hogy úgy éljen, ahogy akar.

Az is felmerült bennem, hogy Anna szülei ugyan egy házban étek, de külön szobákban, elszeparálódva. Az, hogy Anna szorgalmazására: kivették a falat a lakásban, azt is üzeni nekem, hogy: „itt nem fog senki elszeparálódni, itt mi együtt élünk”. Mindenki látható, mert„egy-lég-terű” lett az élettér.

Az első találkozásunk után ezeket a momentumokat találtam a legmeghatározóbbaknak Anna problémájában.

Az első három találkozás jelentősége

Az első interjú jelentőségén túl fontos szakasznak tartom együtt az első három alkalmat is. Úgy gondolom, hogy minden segítő munkához elengedhetetlen, hogy kialakuljon bennem az, hogy tudok segíteni a kliensnek, nincsenek ellenérzéseim, feszültségeim, amik arra utalnának, hogy a kliens problémája előbb magamban feldolgozandó problémát hoz elő.

„Gyakran felvetődik olyan kérdés is, hogy a terapeuta ezzel és ezzel a konkrét beteggel képtelen dolgozni. Egyik szegedi találkozón Rogersnek is feltették a kérdést: mit tenne, ha ezt tapasztalná egy kliensével kapcsolatban? –„Tanácsot kérnék”- volt a válasz. Valóban, vannak a terápiás gyakorlatban olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen, hogy tanácsért forduljunk valakihez” (Tringer László, 2007. 105. oldal)

Ezért én minden alkalommal el szoktam mondani a klienseknek, hogy az első 2-3 alkalom az „ismerkedés szakasza” is, ami ugyan a kapcsolat kialakításának, kialakulásának a része, de alkalmat ad az önvizsgálatra, önreflexióra is a kliens és a saját oldalamról is. Általában a harmadik alkalommal kötjük meg a közös munkára a szerződést, de csak akkor, ha mindketten úgy érezzük és ki is mondjuk, hogy a közösen megfogalmazott cél elérésben együtt tudunk dolgozni.

A szerződés kötés

Első körben abban egyeztünk meg, hogy heti egy alkalommal fogunk találkozni, ugyanabban az időben, 1 órára 10 alkalommal.

Ennek az időszaknak azt a célt fogalmaztuk meg közösen, hogy segítségemmel meg tudja érteni, mi az oka annak, hogy kedvező anyagi körülményei, tudása, tapasztalata ellenére miért nem érzi magát jó anyának. Röviden: „Miért érzem nem érzem magam jó anyának?”

A 10. alkalom után értékelni fogjuk, hogy elértük-e a kitűzött célt és ennek eredményétől függően eldöntjük, hogy szükséges-e további közös munka és akkor továbblépünk az első alkalommal megfogalmazott második kérdésre: „Milyen egy jó anya?”, vagy új, más célt fogalmazunk meg, vagy az elért eredmény, felismerés birtokában már önállóan is tudja tovább vinni az életét és akkor lezárjuk a közös munkát.

A szerződést 3. találkozásunk alkalmával kötöttük meg a fenti keretekkel, céllal, amelyre mindketten kimondtuk, hogy eddig találkozásaink alapján úgy érezzük, hogy tudunk együttműködni.
(http://www.augeo.hu/)