2014. július 1., kedd

Negyedik fejezet: A női nemi identitás, identifikáció

„Ha elfogadjuk, hogy – durván szólva – az introjekció- projekció, az identifikáció és az identitásképződés az a három folyamat, amelynek révén az én a mintaképül választott személyek identitásaival való egyre érettebb érintkezést kifejleszti, akkor a következő pszichoszociális fejlődési sémát kapjuk:
Az introjekciós és projekciós mechanizmusok, amelyek a későbbi identifikációk alapját alkotják, csak az anyaian gondoskodó felnőtt (felnőttek) és az ellátott gyermek kielégítő, kölcsönös kapcsolata révén érnek el viszonylagos integrálódást. A gyermek ennek az alapvető kölcsönösségnek az élménye révén tesz szert az önérzetnek arra a biztonságos pólusára, ahonnan a másik pólushoz, az első szeretet-„objektumokhoz” átnyúlhat.
A gyermekkori identifikációk sorsa megint csak attól függ, hogy a gyermek kielégítő kölcsönhatási mechanizmusba kerüljön egy otthonosan jól ismert és értelmes szerephierarchiával, úgy, hogy ahogyan erre a családban együtt élő nemzedékek élete neki a mintát szolgáltatja.” (Erik H. Erikson 1969. 71. oldal)

A természettudományok részletesen, több szempontból –genetikai, anatómiai, élettani, hormonális, neurológiai stb.- írják le, láttatják a fiúk és lányok közötti különbségeket, egyedi vonásokat. Ezek bár meghatározzák a nemi hovatartozást, de ahhoz, hogy valakiből az adott társadalmi, és kulturális környezetbe illeszkedő nő vagy férfi váljon, szükséges első sorban az azonos nemű szülő mintája, elvárásai, viszonyulása a másik nemhez, a család hatásai, szokásai. Később ezek kiegészülnek a kortárs csoportok hatásaival, végül a társadalmi elvárásokkal, kulturális hatásokkal. (Vajda Zsuzsa, 1999. és Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
„Vagyis a férfiak és a nők közötti különbségek olyan szociális konstrukciók, amelyek valódi, szemmel is jól látható biológiai eltérések hatásával kapcsolódnak össze, és mindenképpen szélsőséges álláspontnak kell tekintenünk azokat, amelyek az egyik, vagy másik kizárólagosságát hangsúlyozzák.” (Vajda Zsuzsa, 1999. 25. oldal)
Vizsgáltak olyan lányokat, akiknek a vérében valamilyen rendellenesség miatt már az anyaméhen belül felszaporodott a tesztoszteron szintje. Ezeknél a lányoknál a külső nemi szervek fejlődésében ugyan rendellenességek keletkeztek, és érdeklődésükben is mutattak férfias jelleget –pl. szívesebben töltötték az időt fiúk társaságában, fiús játékaik voltak-, de később képesek voltak családot alapítani, anyává válni. Azt is kimutatták, hogy akikkel a rendellenességeik ellenére kezdettől fogva úgy bántak, mint teljes értékű lányokkal, jóval ritkábban fordult elő rendellenes szexuális viselkedés. (Vajda Zsuzsa, 1999).
Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert Annát édesanyja fiúnak várta. Ő is beszámolt erről, hogy szívesebben volt fiúkkal, nem szeretett babázni és később is szívesebben öltözött fiúsan. Zavarta és szégyellte, hogy vastag, sötét a szemöldöke, hogy karja, lába is szőrösebb, mint kortársainak.
Különböző pszichológia irányzatok és kutatások egyetértenek abban, hogy a szocializációhoz, a nemi identitáshoz, nemi szerep kialakulásához identifikációra van szükség, abban viszont már eltérnek a nézetek, hogy milyen módon érik el az identifikációt. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
Abban egyetértenek, hogy ebben a folyamatban első és legfontosabb szerepe az anyának van, akivel a gyermek az első két évében a legszorosabb kapcsolatban van. Viszont a harmadik életév környékétől kezd ez a szoros kötődés, lazulni, a szinte „egyek vagyunk” érzése átalakulni. A gyermek elkezdi felfedezni a világot, de mellette továbbra is szüksége van még az anya támogató közelségére, biztonságot nyújtó jelenlétére.
Ezt Sigmund Freud „másodlagos azonosulás”-nak nevezi. Erre már inkább az jellemző, hogy a gyermekben megszületik a késztetés, hogy a saját személyiségét, egóját az általa példának tekintett személy mintája alapján formálja, igyekszik átvenni tulajdonságait. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
Freud elmélete szerint ezt a szakaszt a gyermek belső vágyai, késztetései, félelmei, és bűntudatból fakadó elfojtásai uralják, melyek abból fakadnak, hogy a gyermek azonosulva az azonos nemű szülővel, küzdve a másik nemű szülő szeretetéért, egyfajta riválisként kezd tekinteni az ellenkező szülőre. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006).
Freud nézetei, elméletei a mai napig is meghatározóak, vitathatatlan a jelentőségük az identitás kialakulását tekintve, de későbbi kutatások, megfigyelések kiegészítették, több helyen módosították, sőt meg is haladták azokat.
A többi, főbb nemi identitás kialakulásához kapcsolódó hipotéziseket és azok képviselőit a MELLÉKELETEK 1. sz. táblázata foglalja össze.

Tovább lépve: Erik H. Erikson Freud tanítványa volt, sokat átvett Freud elképzeléseiből, de az identitás kialakulásáról Freuddal szemben az volt a véleménye, hogy az nem zárul le a kamaszkor végén, hanem egy egész életen keresztül zajló folyamatként írta le, ami egymástól jól elkülöníthető, egymásra épülő szakaszokra osztható. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.)
A pszichoszociális fejlődést 8 szakaszra osztja, ahol: „Az énnek az a funkciója, hogy integrálja egy-egy fejlődési fok pszichoszociális aspektusait, s egyben hozzákapcsolja az újonnan kivívott identitáselemeket a már meglévőkhöz.” (Erik H. Erikson 1969. 75. oldal) Minden egyes szakaszban az egyénnek bizonyos feladatai, „tanulnivalói” testesülnek meg. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.)
A 8 szakaszból itt csak azokat fejtem ki, amelyekben feltételezésem szerint Anna sérülhetett, a teljes –és a Freud-i elmélettel történő összehasonlító- leírás a MELLÉKELETEK 2. sz. táblázatában található.
Az első szakasz elnevezése: „Alapvető bizalom vs. bizalmatlanság” (Erik H. Erikson, 2002. 243. oldal), ami a Csecsemőkor időszaka, ahol: „A puszta létezésbe vetett alapvető bizalom avagy alapvető bizalmatlanság alapkonfliktus megoldására szolgáló maradandó mintázatok tartós kiépítése az én első feladata, s így először is az anyai gondoskodásé. Meg kell jegyeznünk azonban, úgy tűnik, hogy a legkorábbi csecsemőkori tapasztalatokból eredő bizalom mértéke nem az étel vagy a szeretetmegnyilvánulások abszolút mennyiségén, hanem inkább az anyai kapcsolat minőségén múlik. Az anyák azzal a fajta gondoskodással teremtik meg a bizalom érzését gyermekeikben, amelynek jellegében –saját kulturális életstílusuk bizalmat érdemlő keretein belül- a kisbaba egyéni szükségleteire válaszoló érzékeny törődés a személyes megbízhatóság szilárd érzésével párosul. Ez teremti meg a gyermek kialakuló identitás érzésének alapját, amely később a „jól vagyok”, az „önmagam vagyok” és az „olyanná válok, akiben az emberek bíznak” érzéseivel egyesül.
(…) Nem elegendő, ha a szülők csupán a tiltás és a megengedés bizonyos módjaival irányítanak, hanem arra is képesnek kell lenniük, hogy a gyermekük számára azt a mély, szinte szomatikus meggyőződést képviseljék, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Végtére is a gyermekek nem a frusztrációk hatására lesznek neurotikusokká, hanem e frusztrációk társas értelmének hiánya, vagy elvesztése miatt.” (Erik H. Erikson, 2002. 245. oldal)
Ezt a részt azért tartottam fontosnak idézni, mert az a feltevésem, hogy Anna lelke már ebben az időszakban sérülhetett azzal, hogy édesanyja fiúnak várta –biológiai neme különbözött az anyai „elvárástól”- valamint azzal, hogy jórészt a testi szükségletek szintjén foglalkozott vele. Édesanyja értékrendjében egyik első helyen szerepelt a jó étel, a főzés, a táplálás.
A harmadik szakasz a „Kezdeményezés vs. bűntudat” (Erik H. Erikson, 2002. 251. oldal). Ebben a szakaszban megtanulnak a gyerekek kezdeményezni, cselekedni, és örülni a teljesítményüknek. (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006.). De itt történik egy fontos változás is a lélekben: „Mert innen kezdve a gyermek önmagában örökre megosztottá válik. Azok az ösztöntöredékek, amelyek nemrég még a gyermeki testének és elméjének növekedését erősítették, mostanra kettéválnak: egyrészt egy gyermeki készletre, amely a növekedési lehetőségek gazdagságának fenntartására szolgál, másrészt pedig egy szülői készletre, amely az önmegfigyelést, az önvezérlést, valamint az önbüntetést támogatja és növeli.” (Erik H. Erikson, 2002. 252. oldal)
Ebben a korban képes már a gyermek arra, hogy egyfajta erkölcsiséget fejlesszen ki magában. Felettes énje a szülői mintából alakul. (Erik H. Erikson, 2002.) A szigorú elvárást támasztó szülők gyermekeiben: „A gyermek felettes énje ugyanis primitív, kegyetlen és kérlelhetetlen lehet –így megfigyelhetjük például, hogy a gyermekek némelykor szinte az önmegsemmisítésig szabályozzák túl és húzzák össze magukat; szigorúbb engedelmességet tanúsítanak, mint amit a szülők valaha is megkívántak; vagy súlyos regresszió és tartós neheztelés alakul ki bennük amiatt, hogy szüleik nem az új lelkiismeret szerint élnek. Az élet legmélyebb konfliktusainak egyike az olyan szülő ellen érzett gyűlölet, aki a kezdetben példaképül szolgált, és akiről (bizonyos formában) utóbb kiderült, hogy éppen azokat a kihágásokat próbálja elkövetni, amelyeket a gyermek önmagától többé már nem képes eltűrni.” (Erik H. Erikson, 2002. 253. oldal)
Anna arról is mesélt, hogy édesanyjának az volt az elvárása feléje, hogy eljátsszon egyedül a szobájában, amíg ő a háztartási teendőkkel van elfoglalva.
Ezen kívül felidézett olyan alkalmakat, amikor próbált a „heverőn fekvő” édesapjával felvenni a kapcsolatot, játszani vele, de mindig elutasítást kapott. Ezeket az alkalmakat csalódottan, szomorúan vette tudomásul, és egy idő után fel is hagyott a kísérletezéssel.
Úgy gondolom, hogy mivel ebben a korban a gyermekek gondolkodására jellemző, hogy minden, amit a felnőttek mondanak, igaznak egy fajta „törvénynek” gondolnak, valamint jellemző a „mágikus gondolkodás”: amit ő gondol, érez, azt gondolja, érzi a másik is, sőt a szülő pontosan tudja mire gondol (Michael Cole – Sheila R. Cole, 2006. és Vajda Zsuzsa, 1999), Anna felettes énje erőteljesen „önbüntetővé” válhatott a sorozatos mellőzés, visszautasítás miatt. Valószínűleg kialakult benne, hogy valami rosszat tehetett, nem lehet jó, hiszen ha ő zavarja a szülőket, ők haragszanak rá, akkor ő biztosan „megérdemli” az elutasítást, a „száműzetést a szobájába”.
Ezt a feltevésemet támasztja alá az is, hogy: „Egy személynek önmagáról kialakított legközpontibb nézetei a maghiedelmek. Néhány szerző sémáknak nevezi ezeket a hiedelmeket. Beck (1964), megkülönbözteti őket egymástól azt javasolva, hogy a sémák gondolkodásunkban meglévő kognitív struktúrák, amelyeknek a maghiedelmek képezik a speciális tartalmát. Továbbá megállapítja, hogy a negatív maghiedelmek lényegében két fő kategóriába tartoznak: a tehetetlenséggel és azzal kapcsolatosak, hogy az illető nem szeretetreméltó. Egyes betegek maghiedelmei egy kategóriába esnek, míg másoké mindkettőt felölelik.
Ezek a hiedelmek kicsi korban fejlődnek ki, a gyermeknek a számára fontos egyénekkel való interakciója és sokféle helyzet átélése során.” (Judith S. Beck, 2002. 173. oldal)
Anna úgy emlékszik vissza korai gyermekéveire, hogy rendkívül magányos volt: édesanyja a konyhában, édesapja a nappaliban a heverőn ő pedig egyedül a szobájában.
Az, ahogy Anna –sommásan megfogalmazva- nem érzi, tartja magát jó anyának, úgy is értelmezhető, hogy tehetetlen, mint anya, és gyermeke szemszögéből nézve ő nem egy szerethető anya, még jobban leegyszerűsítve: nem szerethető.
„A negatív alapsémák általában globálisak, túláltalánosítottak és abszolút jellegűek. Amikor egy ilyen alapséma aktiválódik, a beteg könnyen elfogadja a sémával egybevágó adatokat, de gyakran nem képes felismerni, vagy eltorzítja a sémával ellentétes információkat.” (Judith S. Beck, 2002. 174. oldal)
Összefoglalva a fentieket:
Úgy gondolom, hogy a mellőzöttség, az elutasítás érzése, valamint amit ezek közvetítettek Anna felé: „zavarsz, hagyj békén”, „neked az a dolgod, hogy csendben játssz”, „csalódást okoztál, hiszen én fiút akartam, Te pedig lány lettél”, azt alakíthatták ki Anna lelkében –a szülői „ítéletet” megkérdőjelezhetetlennek tekintő gyermekként- hogy „valami baj van velem, valami rosszat csináltam, mert nem szeretnek, elutasítanak”. Tehát: „bűnös vagyok, megérdemlem a büntetést”. „Nem vagyok szerethető”. Ez beépült a lelkébe, mint alapséma, ami meghatározta egész későbbi életét, viszonyulását a világhoz, önmagához.

Emiatt lehetett az, hogy kamasz korában nem lázadt, hanem ment a szülei által kijelölt úton. A valódi útkeresése, magára találása évekkel később a „multi világban való csalódás után” jött el, amikor a valódi, már gyerekkorában is előbukkanó vágyainak megfelelően elkezdett alternatívákat keresni.



Identitás: Önazonosság, azonosságtudat
Identifikáció: Azonosság, azonosulás
Introjekció: magába vetítés, a külvilág élményeinek beépülése az egyén képzeletébe, valamely külső tulajdonság magunkra vonatkoztatása
Projekció: kivetítés, vetület
(http://www.augeo.hu/)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése